Szeretem a gyerekemet.
Gyűlölöm az életemet.
Ez volt a New York magazin nemrégiben megjelent címlapsztorijának címlapja, amely a médiában nagy port kavart. Kaliforniában senki sem érti New Yorkot, akit ismerek, de most teszteltem egy barátomat azzal, hogy: “Oké, fejezd be ezt a mondatot. Szeretem a gyerekemet, de…”
“Utálom az életemet” – mondta egy pillanatnyi habozás nélkül. Szent tehén! Ez a kulturális mantránk része?
Bőséges kutatás bizonyítja, hogy az amerikai szülők átlagosan kevésbé boldogok, mint gyermektelen társaik. De ez a “gyűlölöm az életemet” dolog egy kicsit problémásabb, mint a szülői életelégedettség enyhe csökkenése, ami a kutatások szerint előfordulhat, ha a gyerekek kicsik.
A mi generációnk nyilvánvalóan nem fejleszti sikeresen azokat a készségeket, amelyek a boldog szülői léthez szükségesek. Ez nem sok jót ígér a gyermekeink boldogságára nézve. Csoda-e, hogy a gyermekek és serdülők körében egyre nagyobb mértékű depressziót és szorongást tapasztalunk? Ha mi szeretjük a gyerekeinket, de utáljuk az életünket, a gyerekeink is megtanulják majd utálni az életüket?
A gyerekek általában nem tesznek minket boldoggá. Ez nem az ő feladatuk. Butaság azt feltételezni, hogy ha valami olyan összetett és kihívást jelentő (és időigényes!) dologgal bővítjük az életünket, mint a gyermeknevelés, az boldogabbá tesz minket. Persze, hogy nem.
Kivéve, hogy egyáltalán nem butaság azt feltételezni, hogy a gyereknevelés boldogsággal tölti meg az életünket, mert a gyerekek annyi szeretetet adnak az életünkhöz. A szeretet pedig a boldogságnak körülbelül a legtisztább formája, ami létezik.
Hol van tehát a hiba a gondolkodásunkban és a cselekedeteinkben? Hajlamos vagyok egyetérteni Lisa Belkinnel, a The New York Times munkatársával, aki azt állítja, hogy szülőként túl sokat vállalunk magunkra, túlságosan belefeledkezünk a gyerekeinkbe oly módon, hogy mi tehetetlenek vagyunk, a gyerekeink pedig neheztelnek és nem együttműködőek. Végül is nem élhetjük helyettük az életüket. Az a jóindulatú elhanyagolás, amit a szülők az 1950-es években képzeletem szerint gyakoroltak – menjetek ki játszani, majd hívlak, ha kész a vacsora -, végtelenül élvezetesebb volt a szülők számára. És a gyerekeknek is, lefogadom.
A kollektív szülői nyomorúságunk nem csak egyéni, hanem politikai probléma is. Az amerikai gyerekek az érzelmi jólétben a fejlett nemzetek között az utolsó helyen állnak; nem meglepő, hogy a szüleik sem járnak túl jól, ha összehasonlítjuk őket az erősebb szociális jóléti rendszerrel rendelkező országok gyermekeit nevelő szülőkkel. Fizetett szülési szabadság (egy évig!), megfizethető gyermekgondozás, magas színvonalú közoktatás és egészségügyi ellátás – biztonságos környék, az isten szerelmére – ha ezeket a dolgokat az állam biztosítja, a szülők nem aggódhatnak annyit azon, hogyan biztosítsák ezeket a gyermekeik számára. A szülők többé nem érzik kényszert arra, hogy valahogyan tökéletes, magasan teljesítő, sikeres embereket neveljenek – akik nem maradnak le -, miközben nem kapnak elegendő forrást és támogatást.”
Jennifer Senior a New Yorknak írt riportjában arra a következtetésre jut, hogy a gyerekek értelmet és célt adnak az életünknek, de nem pillanatnyi boldogságot. “Hangulati kérdésként” – írja – “nem tűnik kétségesnek, hogy a gyerekek stresszesebbé teszik az életünket”. Igaz ez? Hogy Byron Katie-t papagájként idézzem, biztosan tudjuk, hogy ez igaz?
Mert nekem úgy tűnik, hogy a saját gyerekeim rengeteg olyan nem stresszes kikapcsolódást és társasági életet vezettek be az életembe, ami nélkülük nem lenne meg. És ez nagyszerű forrása a pillanatnyi boldogságnak. Mielőtt gyerekeim lettek volna, egy szorongó, túlhajszolt ember voltam, aki egy chicagói magasházban gürcölt. Most sok időt töltök azzal, hogy élvezem a családi étkezéseket, amelyeket egyébként a számítógép előtt fogyasztanék, és olyan dolgokról beszélgetek, mint például, hogy pontosan hogyan kell madzagból és botból íjat és nyilat készíteni.
A gyerekek persze hozhatnak szórakozást az asztalra a kopogtatós vicceikkel és a fáradtságtól ihletett kacagásukkal, miközben MINDIG több stresszt hoznak az életünkbe. De ez nem magától értetődő következtetés. Ha abbahagyjuk a multi-taskingot, és valóban jelen vagyunk a gyerekeinkkel, ha hagyjuk, hogy a gyerekek maguk kövessék el a hibáikat, ahelyett, hogy megpróbálnánk irányítani minden eredményüket, ha egyszerűen megadjuk magunknak azt az egyedüllétet, amire szükségünk van – ami a gyerekek előtt is megvolt -, akkor a szülői lét lehet az értelem ÉS a pillanatnyi boldogság forrása is.
És ez a pillanatnyi boldogság nem túlértékelt; nem olyasmi, amiről le kell mondanunk azért, hogy visszatekintve az életünkre azt gondoljuk, hogy értelmes volt, mert gyönyörű, sikeres gyerekeket neveltünk. Mert ezek a gyerekek nem biztos, hogy megtanulnak olyan életet élni, amit szeretnek, ha mi nem olyan életet modellezünk nekik, amit szeretünk.
Azt szeretném, ha a Boldogságra nevelés manifesztumként szolgálna az örömtelibb szülőségért. Az élet rövid, és szerencsére a boldogság új tudománya megmutatja nekünk, hogyan szerethetjük a gyerekeinket ÉS hogyan szerethetjük az életünket.
Mit tanultál, ami örömtelibbé teszi a nevelésedet? Milyen helyzetek jelentik a legnagyobb stressz és boldogtalanság forrását a családi életedben? Az elkövetkező hetekben közelebbről is megvizsgálom a szülői nyomorúsággal kapcsolatos kutatásokat.
Keresel forrásokat ahhoz, hogy boldogabb szülővé válj? Érdemes feliratkoznod a Raising Happiness hírlevélre (ez a szöveg abból a hírlevélből származik), vagy feliratkozhatsz az őszi online Raising Happiness tanfolyamomra. Kattintson ide, ha további információkat szeretne kapni a Raising Happiness Classról.