Bags’ Groove (1957)

Miles Davis végül a jazz, a rock és a klasszikus zene rajongóit egyaránt lenyűgözte. De az 1940-es években Charlie Parker partnereként tizenéves trombitás reménység volt, és 1954-re, amikor ez a felvétel készült, már rendelkezett a forradalmi bebop hangzás visszafogottan személyes változatával. Sonny Rollins és Thelonious Monk mellett itt mutatja meg ezt.

Miles In the Sky (1968)

Egy foltosan érdekes szett a következő évtizedből, amely a folyamatosan változó Miles vándorlását jelzi a free swinging jazztől a rockig. A szaxofonos Wayne Shorter mereng, az embrionális soul-sztár George Benson szűkszavúan gitározik, Herbie Hancock bemutatja a korábban nem jazzes Fender Rhodes-t, Tony Williams pedig tökéletes vihart dobol.

The Man with the Horn (1981)

Miles 1975-ben átfogóan kiégett, de míg a hat évvel későbbi visszatérése bizonytalan volt, 1970-es évekbeli éleslátását most a korai lírájának újrafelfedezése lágyította. Olyan jó eredetiek kerültek be a repertoárba, mint a Back Seat Betty, a vágyakozó trombitával és a kemény ujjú Marcus Miller basszushangokkal.

Fénykép: Gai Terrell/Redferns

Amandla (1989)

Marcus Miller, Miles 1980-as évekbeli svengalija szerezte és fényesítette ezt a Dél-Afrika apartheid alóli felszabadulásának szentelt, késői karrierjét lezáró szettet. A témájához képest kissé könnyed, de a Jaco Pastorius-tribute egyszerre szvinges és soulos, a címadó ballada pedig keserédes, akusztikus Miles legmegrendítőbb pillanataiban.

Panthalassa: The Music of Miles Davis 1969-1974 (1998)

A fantáziadús producer/játékos Bill Laswell bátor, de szimpatikus remixei Miles erősen kísérletező 1970-es évekbeli zenéiből, köztük az In a Silent Wayből. Bár Laswell visszhangos, basszuspumpáló, beat-zúzó feldolgozásai néha nagyon kiforgatják az eredetit, alkotójuk szellemisége mindenen áthatja.

L’Ascenseur Pour L’Echafaud (1958)

A rendező Louis Malle felbérelte a Párizst szerető, 31 éves Miles-t és egy francia/amerikai zenekart, köztük a bebop-dobost, Kenny Clarke-ot, hogy improvizáljanak egy soundtracket az 1958-as L’Ascenseur Pour L’Echafaud (Lift to the Scaffold) című noir thrillerhez. A trombitás, ha csak a látványt nézzük, tökéletesen tükrözte a film sivár romantikáját.

On the Corner (1972)

Bill Laswell, Miles posztumusz remixere az 1972-es On the Corner-t “mutáns hip-hop”-nak nevezte – mások dubot, pre-punkot, drum’n’bass-t és mást hallottak a több billentyűs hangszer, overdub, szaxofon és ütőhangszerek óceáni, sűrű szövésű, harmóniákkal megtisztított forgatagában. A sokáig figyelmen kívül hagyott session a rehabilitáció felé tart.

Miles Davis a The Robert Herridge Theatre egyik epizódjának próbái közben, New York, 1959. Fénykép: CBS Photo Archive/Getty Images

Miles Davis: Vol 2 (1956)

Miles a türelmet, a feszültséget, a feloldást és a hangszín kifejezőerejét részesítette előnyben a hangok áradatával szemben, amely gyakran jellemezte a bebopot. Ez a klassz 50-es évekbeli összeállítás, amelyben Jackie McLean szaxofonos, Horace Silver zongorista és Art Blakey dobos is közreműködik, egyszerre mutatja be balladai eleganciáját és legbiztosabb improvizációit a bop groove fölött.

Relaxin’ with the Miles Davis Quintet (1958)

Miles rajongói az “első és második nagy kvintettjéről” beszélnek. A második az 1960-as évekbeli együttes volt, amelyben Wayne Shorter, Herbie Hancock, Ron Carter és Tony Williams játszott. Ez, John Coltrane szaxofonossal, a káprázatos első. A visszahúzódó, metsző trombitás és az olthatatlan Coltrane közötti kontraszt lenyűgöző.

Aura (1989)

1985-ben a dán kormány Miles Davisnek ítélte oda a rendszerint klasszikus Sonning-díjat, és a dán trombitás, Palle Mikkelborg írt egy zenekari szvitet a sztárnak, és – valahogy – rábeszélte, hogy játsszon rajta. Nagyszerű szólók egy elkötelezett és figyelmes Miles-tól, aki eligazodik Mikkelborg mindenféle 20. századi zenére való hivatkozásai között.

Time After Time, élőben Münchenben, 1988.

You’re Under Arrest (1985)

Miles utolsó sessionje a Columbia Records számára, nevezetesen két popdal – Cyndi Lauper Time After Time-ja és Michael Jackson Human Nature-je – gyönyörű interpretációját tartalmazza. Szintén figyelemre méltó a gitáros újonc John Scofield gyors és tekervényes címadó bluesa, a késői Miles-felállás egyik nagyszerű eredeti kompozíciója.

Fénykép: Columbia/Legacy

Bitches Brew (1969)

A Bitches Brew című sűrű, sötét, latin-fúziós eposz a Wayne Shortert, John McLaughlint, Chick Coreát és Jack DeJohnette-et is magában foglaló kiváló zenekar produkciójának és zenészi teljesítményének mérföldköve volt. A játékosok órákon át improvizáltak; a producer, Teo Macero és Miles később különálló számokká vágta össze az eredményeket.

Fénykép: Picasa/PR Company Handout

Milestones (1958)

A Kind of Blue mellett a Milestones is a John Coltrane-t is magában foglaló – itt a gospeles Julian “Cannonball” Adderley altszaxofonos által szextetté bővített – ötvenes évekbeli kvintett egyik remekműve. A ruganyos, légies címadó szám kiemelkedő, akárcsak a vezető metsző improvizációja Thelonious Monk Straight, No Chaser című számán.

Sketches of Spain (1959-60)

Miles Davis leginkább kis együttesekben érezte jól magát, de a big banddel koncertszerű szerepekben is költői szólista volt. A kanadai zeneszerzővel/hangszerelővel, Gil Evans-szel való hosszú és gyümölcsöző kapcsolata látványos teret kap spanyol témákban, köztük a parázsló Concierto de Aranjuez-ben és a csendesen társalgó Solea-ban.

The Complete Live at the Plugged Nickel (1995)

A “második nagy kvintett” talán eddigi legjobb bemutatása munka közben. A chicagói Plugged Nickel klubban kiválóan rögzített élő felvételen Miles, Wayne Shorter, Herbie Hancock, Ron Carter és Tony Williams a kiszenekari dzsesszt találja fel újra, az időzítés és a menet közbeni harmonizálás szinte pszichés rugalmasságával.

Birth of the Cool (1957)

A fiatal Miles a bebop forradalmi elképzeléseit éteribb, kevésbé türelmetlen módon akarta játszani, mint annak első úttörői. Olyan hasonlóan gondolkodó lelkekkel, mint a szaxofonos Gerry Mulligan és Lee Konitz, valamint a zeneszerző/hangszerelő Gil Evans, megalakította ezt a finoman úttörő kamaraegyüttest, amely máig hatással van a jazz hangzására.

Porgy és Bess (1959)

A Gershwin-opera gyönyörű átdolgozása – ha eltekintünk egy kicsit remegő szekciójátéktól az alulpróbált zenekarban -, Miles trombitája szárnyal a Gil Evans által hangszerelt zenekar felett. A Prayerben a zenekar kiáltásai fölött elhangzó buzdításai, a Summertime-ban pedig hajlékony, sikamlós szólója kiemelkedőek.

Jack Johnson (1970)

A Jack Johnson bokszlegendáról szóló filmzenei megbízásból Miles új zenekart indított (többek között a Stevie Wonder basszusgitárosát, Michael Hendersont szerződtette), és hosszú stúdiózásokból és radikális szerkesztésből izgalmasan hard-rockos hangzást épített. A következő öt évének magjai ebben a kompromisszummentes zenében rejlenek.

In a Silent Way (1969)

Az idő megáll ezen az 1969-es Davis-klasszikuson. Az elektromos hangok és textúrák (különösen az új gitáros John McLaughlintól és a billentyűs Joe Zawinultól) egyértelmű szakítást jelentenek a trombitás akusztikus zenekaraihoz képest – de Miles kürtje és Wayne Shorter éneklő szopránszaxofonja kitűnő, ellenállhatatlan nyugalmat árasztó részeket vázol fel.

So What, a Kind of Blue-ból (hivatalos videó).

Kind of Blue (1959)

Fénykép: -/A szakírók és rajongók által egyaránt tisztelt, maradandóan korszerű hangzást sugárzó, és a legutóbbi számítások szerint nem jazz-szerű, több mint 4 millió példányban eladott Kind of Blue – az 1959-es, mindössze néhány óra alatt, minimális próbával felvett session – megváltoztatta a zenehallgatók és a gyakorló zenészek mindenütt a zenehallgatást és a zenélés módját. A Milestones zenekar, John Coltrane és Cannonball Adderley szaxofonosokkal, volt a mag, amelyhez a kecses zongorista Bill Evans csatlakozott, és a dalakkordok helyett végig a módusok használata olyan éteri, szabadon asszociatív tágasságot adott a zenének, amely mind a mai napig új közönséget vonz a jazzhez.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.