Nem fogok hazudni: a pénz sok mindent megkönnyít. Ha valami hiányzik a trófeafeleséges éveimből, akkor az az. Az első alkalom, amikor végigsétáltam egy élelmiszerüzlet folyosóján, és rájöttem, hogy egyszerűen betehetek dolgokat a kosaramba anélkül, hogy folyamatosan számolgatnom kellene a fejemben – elképesztő volt.
Nem álltam meg a bevásárlásnál. Elkezdtem kísérteni a bevásárlóközpontokat. Imádtam, milyen ismerősnek és kényelmesnek éreztem őket, olyan világosnak, tisztának és biztonságosnak – az összes szép üzletet a szép ruhákkal, amiket hazavihettem, viselhettem, és szépnek és gazdagnak érezhettem magam. Túl sok pár csizmát gyűjtöttem. Elkezdtem levágatni a hajam egy puccos belvárosi szalonban, aztán fodrászhoz is jártam. Vágyat éreztem az ékszerek iránt. Vajon betöltöttem a bennem lévő hatalmas űrt? Nem, természetesen nem. Csak olyan dolgoknak hódoltam, amiket soha nem kaphattam meg, amikor szegény és elveszett voltam.
Az életem sok szempontból jobb lett. Otthagytam a szörnyű, bántalmazó munkát egy sokkal szelídebbért. Ez nem az a munka volt, amit igazán akartam, amire interjúra jelentkeztem, és amit felajánlottak. Azzal a munkával hosszú órákat kellett volna dolgoznom, néha még hétvégén is; kihívást jelentett volna és jól fizetett volna. De a férjemnek szüksége volt rám, és nem akart elveszíteni a munka miatt, így a szelíd munkám is részmunkaidős volt. A fizetésem amúgy sem számított nekünk; ő még mindig sokszor annyit keresett, mint én. És én el tudtam intézni a mosást, a bevásárlást, a tisztítóba járást, a társasági naptárat, és mindig otthon voltam, amikor ő hazaért.
Azokat a dolgokat, amiket ő akart? Mind jó ötletnek tűnt. Nem igaz?
Könnyű volt engedni annak, amit a férjem akart. Kedves és ésszerű volt; azt mesélte, hogy az első felesége annyi mindent követelt, amiről nem lehetett tárgyalni, aztán mégis elhagyta őt. Súlyosan megbántották, és ő ebből felnőtt, és megtanulta, hogyan érvényesítse az igényeit. Egyébként, amiket ő akart? Mind jó ötletnek tűnt. Nem igaz? Mint például az utazás. Az én szelíd, részmunkaidős munkám is nagyon rugalmas volt, és istenem, hogy utaztunk. Az egész Egyesült Államokban és külföldön is: Párizs (sokszor), London, Ciprus, Sydney, Genf – egy fél oldalba telne felsorolni az összes helyet, ahol jártunk. Az ő munkája indította el az utazások nagy részét, aztán egy-két hetet hozzáadtunk, ha az a hely érdekes volt. “Te ezt annyira szereted” – mondta az a fiatal nő, akit a sok utazás alatt felbéreltem, hogy vigyázzon a házunkra. Nem tévedett: élveztem. Ki ne élvezné? Más elkényeztetett feleségekkel találkoztam a férjem munkahelyi találkozóin. Bejártuk a Buckingham-palotát, találkoztunk rocksztárokkal és világhírű éttermekben vacsoráztunk. Olyan üdülőhelyen szálltunk meg, ahol a medence egészen a teraszunkig ért, és az összes nő topless úszott. Helikopterrel, folyami bárkákkal és szafari dzsipekkel csodálatos helyekre utaztunk.
Elég jól éltünk akkor is, amikor otthon maradtunk. A bor mindig első osztályú volt, és mindketten kiváló szakácsok voltunk. Sokat vacsoráztunk városunk finom éttermeiben is. A sok bőségtől az ember elhízhatott, ezért csatlakoztunk a város első számú edzőterméhez, és személyi edzőket béreltünk, hogy segítsenek karcsúnak maradni a puccos ruháinkhoz.
Jó voltam a szelíd részmunkaidős állásomban, és bár visszautasítottam egy ajánlatot, hogy feljebb lépjek a ranglétrán, a következőt elfogadtam. A férjem büszke volt rám. A munka még mindig nem volt nagy teljesítményű vagy igényes; egy egyetemen volt, egy érdekes tudományos osztályon. Végül is ilyen egy trófea feleség: nem elég, ha fiatal és vonzó; okosnak és talpraesettnek is kell lennie.
Éltük az álmot. Az otthonunk gyönyörű volt, az autónk csillogott, a macskáink bolyhosak voltak, az útlevelünk pedig naprakész és tele volt bélyegzőkkel. A barátok azzal kezdték a beszélgetést, hogy “Szóval, mi lesz a következő utatok?”. Mi meg úgy éreztük, hogy totál élveztük.
És aztán.