1986 szeptemberétől 1988 októberéig Robert Mazur ’72 – Staten Island-i születésű, a Wagner College pénzügy szakos hallgatója, szövetségi kormányzati alkalmazott, férj és apa – nem volt önmaga. (Olvasson a rejtély mögött álló valódi emberről.) Az amerikai vámhivatal beépített különleges ügynökeként Mazur Robert Musella szerepét játszotta: egy gazdag, maffiakapcsolatokkal rendelkező üzletemberét. Ebben a szerepében Mazur a medellíni drogkartell több millió dolláros pénzmosási rendszerének közvetítője lett. Akaratlan, de lelkes szövetségese egy nagy nemzetközi bank, a Bank of Credit and Commerce International (BCCI) volt.
Mazur azért lett részese ennek az árnyékvilágnak, hogy elhúzza a függönyt. Miközben Bob Musellát játszotta, Mazur mindig a magnókat forgatta, és a beszélgetéseket arra irányította, hogy egyértelmű és terhelő bizonyítékokat szerezzen a kartell tagjai és a piszkos bankárok ellen egyaránt. A C-Chase hadművelet, ahogyan nevezték, az FBI igazgatója, Robert Mueller szerint “az Egyesült Államok történetének egyik legnagyobb pénzmosási büntetőeljárását” eredményezte. A Mazur által összegyűjtött bizonyítékok több mint 80 bankár és drogkartell-tag vád alá helyezéséhez, valamint Manuel Noriega panamai tábornok drogkereskedelemért való elítéléséhez vezettek.
Mazur ezt a figyelemre méltó, drámákkal és veszélyekkel teli történetet egy lenyűgöző memoárban, A beszivárgó című könyvében mesélte el: My Secret Life Inside the Dirty Banks Behind Pablo Escobar’s Medellín Cartel (Little, Brown & Co., 2009).
A következő részlet 1987 őszén játszódik, amikor Mazur (mint Musella) és a menyasszonyának adva ki magát, Kathy Ertz fedett ügynök társa New Yorkba utazik Roberto Alcaínóval, a Medellín kartell kokainszállítójával. Mivel nemrégiben partnerséget kötött Alcaínóval, Musella egyre több üzletet akar Alcaínóval. Alcaínón keresztül Mazur azt reméli, hogy információkhoz és a bűnözői elit magasabb szintjeihez való hozzáféréshez juthat.
Ez egy kötéltánc, tele mindenféle veszélyekkel, ahogy ez a történetből kiderül.
Kivonat a The Infiltrator by Robert Mazur
Másnap Alcaíno első osztályú jegyeket vett magának, Kathynek és nekem, hogy New Yorkba repüljünk. Indulás előtt felhívtam az ottani kapcsolatomat, Tommy Loreto vámfelügyelőt, hogy tájékoztassam, hogy a Kennedyre fogunk repülni. Loretónak nem tetszett az ötlet, hogy Kathy és én egyedül legyünk Alcaínóval, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy az érkezésünkkor ne fedezzen minket egy megfigyelőcsoport. Alcaíno még mindig érezte a partnerségünket. Ha észreveszi a megfigyelést, mindent elveszíthetünk. Volt nálam telefon és csipogó; egy biztonságos számot hívni, hogy jelentsem a helyzetünket, megfelelőnek tűnt számomra. Rosszul tűnt, hogy megvédjem a kapcsolatomat Alcaínóval az Egyesült Államokban, miközben visszautasítottam a meghívását, hogy Kolumbiában töltsek vele időt. Loreto beleegyezett.
Joaquin Casals, Alcaíno jobbkeze, a Kennedyben találkozott velünk. A fiatal, testes, kubai volt tengerészgyalogos még távolról is úgy nézett ki, mint egy kábítószer-szervezet erős keze. Még mielőtt elhagytuk volna a Van Wyck gyorsforgalmi utat, tudtuk a teljes nevét, azt, hogy milyen iskolákba járt, hol volt ingatlanja, és merre utazott az elmúlt hetekben.
Amíg Manhattan felé tartva kikerültük New York hírhedt kátyúit, Casals lehajtott a gyorsforgalmi útról Queens mellékutcáira. Úgy tűnt, mintha egy farok után kutatna. Ahogy áthaladtunk Coronán – egy durva környéken – Kathy feszültnek tűnt. Mivel rendőrnek képezték ki, már a legrosszabb forgatókönyvre gondolt. Ezen a ponton egy megfigyelőcsapat sem volt képes megmenteni az életünket. Csak arra lennének képesek, hogy gyorsan megtalálják a holttestünket.
A minőségi bűnözők, akárcsak a kutyák, megérzik a félelmet, és akárcsak a kutyák, ha félelmet éreznek, harapnak. Ahogy Manhattanhez közeledtünk, azon viccelődtem, hogy Queens mennyire emlékeztet fiatalkorom kemény környékére. Eljátszottam, hogy Kathy kiváltságos életet élt, egy diplomata elkényeztetett kis hercegnője volt. Kathy folytatta a történetet, és megtöltötte Alcaíno fejét az Európát beutazó kiváltságos ifjúságáról szóló meséivel. Mire megérkeztünk a Helmsley-palotába, mindenki megnyugodott. Mielőtt Casals elhajtott volna, Alcaíno utasított minket, hogy fél kilenckor találkozzunk vele a szálloda halljában, ahol felvesz minket vacsorára.
A szállodai lakosztályunkban csak egy fürdőszoba volt, így felváltva készülődtünk. Miután jelentkeztem Loretóban, a lobby felé vettem az irányt. A liftajtó kinyílt, és Alcaíno rám sugárzott szabott, kétsoros öltönyében.
Amíg Kathy érkezésére vártunk, beszélgetésünk a Helmsley-palotára terelődött, és Alcaíno megkérdezte tőlem, hogy szerintem nyereséges-e a projekt. Erről azonnal eszembe jutott egy történet, amelyet Charlie Broun, Bruce Perlowin könyvelője és a Red Carpet Inns vezetője mesélt egyszer. Charlie szerint az emberei gyakran készítettek olyan feljegyzéseket, amelyek szerint minden szoba foglalt volt, holott a szálloda gyakorlatilag üres volt. Ez lehetővé tette számukra, hogy a drogpénzt szállodai bevételként tüntessék fel. A szálloda összes leírásával nem kellett adót fizetni, és a drogpénzt legitimálták.
Amikor a történet felénél jártam, valaki a hall túloldalán azt kiáltotta, hogy “Bob!”. A fejem a hang felé kaptam, és ott állt előttem Charlie Broun üzleti öltönyben, hullámos Colonel Sanders-hajjal és hatalmas mosollyal.
Ó, a francba. Charlie letöltötte a büntetését, és most láthatóan újra akcióban volt. Elindult felém, a szemei ragyogtak a meglepetéstől.
Az idő megállt.
A másodperc töredékében, ami egy évszázadnak tűnt, Alcaíno felé fordultam, és azt mondtam: “Egy régi barát. Mindjárt jövök.”
Olyan gyorsan lépkedtem Charlie felé, ahogy csak tudtam. Miközben medveölelésbe fogtam, a fülébe súgtam: “Megint alul vagyok, Charlie. Játssz velünk.”
Amint elengedtem, láttam, hogy Alcaíno követett engem. A vállamnál állt.
Hallott engem?
Nem, túl messze volt, de most már nem tudtam tovább edzeni Charlie-t. Hideg verejtékgyöngyök gördültek végig a hátamon. Casals odakint volt, és kétségtelenül tüzelt.
Hálás meglepetésemre Charlie úgy vette át a vezetésemet, mintha már évek óta együtt dolgoztunk volna. Mississippi-beli hangján így vonszolta: “Nos, Bob, a fiúknak Vegasban nagyon hiányzol. Mi a fenéért dolgozol ilyen keményen? Ki kellene jönnöd, és úgy pihenned velünk, ahogyan a múltban mindig is tetted. Túlságosan felhúzod magad. Tudom, hogy mindenkinek nagy szolgálatot teszel, de időt kell szakítanod magadra is.”
Megviccelődtünk és újra megöleltük egymást, mielőtt Charlie elsétált azzal az ígéretemmel, hogy másnap reggel csatlakozom hozzá a szállodai reggelinél.
Amikor Kathy lejött, Casals elvitt minket egy pazar vacsorára az Il Cortile-ba, egy előkelő maffia törzshelyre a Mulberry Street-en Little Italy-ban. Alcaíno bemutatta nekünk kedvenc ételét, a palafittát: egy vékony, pite alakú tészta, amely homárfarkkal, töltött kagylóval, óriás garnélarákkal, töltött kagylóval, töltött tintahallal és polippal van töltve – mindezt gazdag marinara szószban megfojtva. Casals kint várt, a kocsi végig futott.
Azután elmentünk a Blue Note-ba, egy régi jazzklubba a Village-ben, ahol egy korty Louis XIV konyak mellett elmerültünk a város legmenőbb jazzében, és órákig beszélgettünk mindenről, csak az üzletről nem. Hajnali kettőkor, cannoli és amarettós cappuccino után Alcaíno visszavitt minket a Helmsley Palace-ba, és meghívott minket másnap ebédre, mielőtt elkapta a párizsi járatát.
Másnap reggel, a Charlie-val elköltött reggelinél homályos áttekintést adtam neki a műveletről. Azonnal felajánlotta teljes támogatását.
“Figyelj, Bob. Nem azért égettelek meg, mert más ember vagyok, mint az a Charlie Broun, akit te ismertél. Nagyra értékelem, ahogyan velem bántál. Amíg börtönben voltam, elolvastam Charles Colson Watergate betörő könyvét, és újjászületett keresztény lettem. Az Istenbe vetett hitem mindennél fontosabb számomra. Ön jó ember, és fontos munkát végez. Még mindig vannak erős kapcsolataim Vegasban, különösen a Caesar’s Palace-ban, úgyhogy ha szeretné, hogy összehozzam, hogy össze tudjon hozni egy csomó kolumbiait, és jól érezzék magukat, csak szóljon.”
“Charlie, maga jó ember – mondtam őszintén. “Nem tudom eléggé megköszönni neked. Valamikor hamarosan elfogadom az ajánlatodat.”
Alcaíno elvitt Kathyt és engem ebédelni az Aperitivóba a West Fifty-sixth Streetre, egy másik exkluzív olasz törzshelyre, ahol jól ismerték.
Aztán, ahogy Alcaínóval az Fifty-sixth Streeten sétáltunk, azt mondtam neki: “Roberto, egy becsületes és erős dél-amerikai kapcsolatot keresek. Tisztában vagyok vele, hogy meg kell ismernünk egymást, de azt is elismerem, hogy az elmúlt három hónapban sok üzletet csináltál nélkülem. Miért nem hoztál ebből nekem semmit?”
Alcaíno elmosolyodott. “Minden jó lassan jön. Megvan a képességünk és a lehetőségünk, hogy együtt nagy üzleteket kössünk.”
“Ideje komolyra fordítani a szót.”
“Sok közös vonásunk van. Mindkettőnkben van erő, hűség és együttérzés. Mindketten nagyra becsüljük a családunkat. Mindketten tiszteljük és jutalmazzuk a nőket az életünkben. Roberto, nem tudok többet mutatni neked, amíg nem folytatjuk az eddigi üzletet, és nem egészítjük ki a befektetésekkel. A bizalom jeleként közel engedtem a magánéletemhez, beleértve a leendő feleségemet is. Ön azon kevés személyek egyike, akit a kolumbiaiak kellőképpen tisztelnek, és reálisan meg tudja győzni őket arról, hogy szükség van arra, hogy a mi vállalatainkon keresztül fektessenek be. A kolumbiai Morákat a profit vezérli, és irreálisan azt hiszik, hogy nincsenek kockázatai, mert nem itt vannak az USA-ban. Vagy önökhöz igazodom, vagy elfelejtem a piacaikat, és visszamegyek dolgozni a családomért.”
Alcaíno úgy nézett rám, mint egy apa. “Bob, ez a folyamat szükséges, és a megállapodásunkat azután fogjuk beteljesíteni, hogy visszatértem Európából. Lesz körülbelül kétmillió dollárom, amit elhozok neked, egy részét átutalásra, másik részét pedig befektetésre. Az én részem abból, ami itt megy a nagyokkal, havi 200 kiló, tehát csak itt havonta 5 millió dollárt fogok keresni. Ennek egy jó részét neked adom majd befektetésre, plusz rábeszélem a nagyokat, hogy ugyanezt tegyék. Az embereimet is a rendelkezésedre bocsátom. Joe nem csak vezetni tud. Más dolgokban is jó.”
Pisztoly formájúra formálta a kezét, és leütötte a hüvelykujját. Casals is bérgyilkos volt.
Amikor kijátszottam Charlie Broun ajánlatát, hogy Vegasban maradjak, Alcaíno viszonozta, és meghívta Kathyt és engem, hogy maradjunk nála és a családjánál a pasadenai villájukban.
“Bob, higgy nekem – mondta. “Nagy üzletet fogunk együtt csinálni. Bízz bennem. A türelmednek olyan jutalma lesz, amit el sem tudsz képzelni.”
És így is lett.