A finnugor népek
A finnugor népek által lakott terület kiterjedt: Norvégiától a szibériai Ob folyó vidékéig és délre a közép-európai Kárpát-medencébe és Ukrajnába. Földrajzi elterjedésük történetét szinte kizárólag nyelvészeti szempontok alapján ismerjük, mivel a történelmi ismeretek új keletűek, a régészeti leletek pedig gyéren állnak rendelkezésre, és különbözőképpen értelmezik őket.
A finnugor nyelvek és a szamojéd nyelvek együtt alkotják az uráli nyelvcsaládot, amely i. e. 5000-4000 körül kezdett szétválni. Az eredeti uráli népek feltehetően az Ural-hegység és a Volga középső folyása közötti területen éltek. Az ő leszármazottaik északon a nenetek, akik a Jeges-tenger partján élnek a Taymyr és a Kanin-félsziget között. Délen a finnugor anyanyelv eredeti beszélői valószínűleg i. e. 3000 körül kezdtek szétszóródni, amikor az ugorok megalakították saját csoportjukat. Az egyik ág északkeletre, az Urál-hegység mögé költözött: az Ob folyótól keletre élő hantik és az Ob folyótól nyugatra élő manszik. A másik ág dél felé terjeszkedett, és kapcsolatba került a bolgár törökökkel és a kazárokkal. Ez az ág (a magyarok ) 895-ben egyes török törzsekkel együtt meghódította a mai Magyarország területét. Így jött létre a legnagyobb, ugyanakkor nyelvileg legelszigeteltebb finnugor nép. Más magyarok Romániában és Szlovákiában élnek.
A közép-oroszországi finnugor népek permi ága i. e. 2500 és 2000 között szakadt el a többi csoporttól. A nyelvi differenciálódás nem túl nagy a mai permiek között, akiket udmurtokra (a Káma és a Vjatka folyók között élnek) és komikra (más néven zyrekre, akik a nyugati Dvina folyó felső folyása, a Káma és a Pecsora közötti területen élnek) osztanak; a differenciálódás csak valamivel több mint 1000 évvel ezelőtt következett be. A két ág között egy köztes csoport a permiakok, akiknek nyelvét néha a komi nyelvjárásnak tekintik.
Délebbre a volgai finnek külön csoportokra való differenciálódása valószínűleg i. e. 1200 körül kezdődött. A volgai finnek ma a mordvinokból (beleértve a délkeleti mokszát és az északnyugati erzját), akik a Volga középső folyásának közelében egy meglehetősen nagy területen élnek, és a cseremiszekből (a mari), akik a Volga és a Káma összefolyásának közelében élnek.
A balti finnek mikor érkeztek a Balti-tengerrel határos területekre, nem biztos. A legkésőbbi lehetséges időpont i. e. 1500 körül lehet (a bizonyíték a balti kölcsönszavak a proto-finn nyelvben), amikor az “proto-finnek” még kapcsolatot tartottak fenn a mordvinokkal és a szamikkal. Lehetséges azonban egy sokkal korábbi időpont is, mivel a finnugor népességnek az Urál-hegységtől nyugat felé, a balti területek felé számos és többszörös vándorlást kellett végrehajtania. Kezdetben a megtelepedés ritkán történt, mint a vadászó kultúrák esetében mindig, de a nyelvi differenciálódás felgyorsult az ülő mezőgazdaságra való áttéréssel. A finnugor népek közül a finnugor népek közül a leglassabban a szamiták mondtak le a vadászó és nomád kultúráról – amely lassan észak felé húzódott vissza -, és ők maguk is a Ladoga-tó és az Onega-tó irányából (északkeletre a Szt. Pétervártól) Fennoszkandia északi részei és a Kola-félsziget (Oroszország messzi északi része) felé.
A korai proto-finn nyelvtől mintegy 3000 évvel ezelőtt történt elkülönülése után a szamii nyelv számos, egymástól nagyon eltérő dialektusra vált szét. A balti finnek legrégebbi lakott települései a Finn-öböltől délre és a Ladoga-tótól délre voltak. A legnyugatibb csoport, a livóniaiak (a ma Lettországhoz tartozó Kurland északi részén) eltűnőben van. Az észtek a finnugor népek közül a három legfejlettebb egyike, a többi a finnek és a magyarok. Kisebb, de érdekes kultúrákat képviselnek a görög ortodox vótok és az izhorai ingriek, mindkét csaknem kihalt csoport a Finn-öböl fejének közelében, az egykor Ingria nevű területen él, a vepszek (az Onega-tó közelében élnek) és a karéliaiak (Közép-Oroszországban, Karéliában és Finnországban élnek), valamint az olonyecki ludok, akik egy átmeneti dialektust beszélnek. A népesség dél és délkelet felől költözött Finnországba.