Légiharc

Békemozgalmak, 1917. március – 1918. szeptember

1916 végéig a békére való törekvés egyénekre és kis csoportokra korlátozódott. A következő hónapokban kezdett széleskörű népi támogatottságra szert tenni. A városokban tapasztalható féléhínség, a hadseregekben kitört lázadások és a végtelennek tűnő veszteséglisták egyre több embert késztettek arra, hogy megkérdőjelezze a háború folytatásának szükségességét és bölcsességét.

Francis Joseph, Ausztria tiszteletreméltó öreg császára 1916. november 21-én meghalt. Az új császár, I. Károly és külügyminisztere, Czernin Ottokar gróf 1917 tavaszán béketörekvéseket kezdeményezett, de sajnos diplomáciai erőfeszítéseiket nem hangolták össze, és az általuk megnyitott tárgyalási csatornák Ausztria-Magyarország és a szövetségesek között még a nyáron elapadtak.

Németországban Matthias Erzberger, a Reichstag római katolikus tagja 1917. július 6-án azt javasolta, hogy a tárgyalásos béke elősegítése érdekében mondjanak le a területcsatolásokról. Az ezt követő viták során Bethmann Hollweg lemondott a kancellári tisztségről, és II. Vilmos császár a következő kancellárt, Ludendorff jelöltjét, Georg Michaelist nevezte ki a Reichstag megkérdezése nélkül. A Reichstag megsértődve 212 szavazattal elfogadta a július 19-i Friedensresolutiont, azaz “békehatározatot”. A békehatározat ártalmatlan mondatok sora volt, amelyek kifejezték Németország békevágyát, de nem mondtak le egyértelműen az annexiókról vagy a kártérítésekről. A szövetségesek szinte tudomást sem vettek róla.

Erzberger július 6-i javaslatának célja az volt, hogy előkészítse az utat XV. Benedek pápa közelgő, mindkét tábor hadviselő feleinek szóló jegyzékéhez. Ez az 1917. augusztus 1-jei keltezésű jegyzék a németek Belgiumból és Franciaországból való kivonulását, a szövetségesek kivonulását a német gyarmatokról, és nemcsak Szerbia, Montenegró és Románia, hanem Lengyelország függetlenségének helyreállítását is szorgalmazta. Franciaország és Nagy-Britannia elutasította, hogy kifejezett választ adjon, amíg Németország nem nyilatkozik Belgiummal kapcsolatos álláspontjáról, amellyel kapcsolatban Németország elkerülte, hogy elkötelezze magát.

Nem hivatalos békemozdulat történt Londonban: 1917. november 29-én a Daily Telegraph közölte Lord Lansdowne levelét, amelyben tárgyalásokat javasolt a status quo antebellum alapján. Lloyd George december 14-én elutasította Lansdowne téziseit.

Az amerikai elnök, Woodrow Wilson a szövetségesek és az Egyesült Államok háborús céljainak legfőbb megfogalmazójává és szószólójává tette magát. 1918 első kilenc hónapjában született meg Wilson híres nyilatkozatsorozata a háborús célokról: a Tizennégy pont (január 8.), a “Négy alapelv” (február 11.), a “Négy cél” (július 4.) és az “Öt részlet” (szeptember 27.). A tizennégy pont volt a legfontosabb, nem utolsósorban azért, mert Németország megtévesztő módon ezekre támaszkodott, amikor végül a békéért perelt: (1) nyílt békeszerződések és a titkos diplomáciáról való lemondás, (2) a nyílt tengeri hajózás szabadsága háborúban és békében egyaránt, (3) a kereskedelem lehető legnagyobb szabadsága, (4) a fegyverkezés garantált csökkentése, (5) pártatlan gyarmati rendezés, amely nemcsak a gyarmatosító hatalmaknak, hanem a gyarmatok népeinek is megfelel, (6) az összes orosz terület kiürítése és Oroszország önrendelkezési jogának tiszteletben tartása, (7) Belgium teljes helyreállítása, (8) teljes német kivonulás Franciaországból és elégtétel Franciaországnak Elzász-Lotaringiával kapcsolatban, (9) Olaszország határainak etnikai alapon történő újrarendezése, (10) az autonómia nyílt kilátása Ausztria-Magyarország népei számára, (11) Románia, Szerbia és Montenegró helyreállítása, Szerbia szabad tengeri hozzáférésével és a balkáni államok függetlenségének és integritásának nemzetközi garanciáival, (12) az autonómia kilátása az Oszmán Birodalom nem török népei számára és a szorosok korlátlan megnyitása, de biztos szuverenitás a törökök számára a saját területeiken, (13) egy független Lengyelország a tengerhez való hozzáféréssel és nemzetközi garanciával, valamint (14) “a nemzetek általános társulása”, amely garantálja minden állam függetlenségét és integritását, legyen az nagy vagy kicsi. A nyilatkozatok három további csoportja főként a Tizennégy pontban implicit témák idealista kiterjesztéséből állt, egyre nagyobb hangsúlyt fektetve az alávetett népek kívánságaira; de a “Négy végcél” közül az első az volt, hogy minden olyan önkényes hatalmat, amely önmagában képes a világbéke megzavarására, ártalmatlanná kell tenni.

Wilson békekampánya jelentős tényező volt a német nép harci kedvének összeomlásában és a német kormány 1918 októberében a békekérelemre vonatkozó döntésében. A németek ugyanis kizárólag Wilsonnal folytattak előzetes béketárgyalásokat. A fegyverszünet pedig, amikor 1918. november 11-én létrejött, formálisan a tizennégy ponton és további wilsoni kijelentéseken alapult, a britek és franciák két fenntartásával, amelyek a tengerek szabadságára és a jóvátételekre vonatkoztak.