A kolofon kifejezés a késő latin colophōn szóból származik, a görög κολοφών (jelentése “csúcs” vagy “befejezés”) szóból.
A kolofon kifejezést 1729-ben Samuel Palmer angol nyomdász használta bibliográfiai magyarázatként a könyv végén a The General History of Printing, from Its first Invention in the City of Mentz to Its first Progress and Propagation thro’ the most celebrated Cities in Europe című művében. Ezt követően a kolofon a könyv fizikai létrejöttének részleteit közlő utolsó oldal általános elnevezése volt.
A kolofonok létezése az ókorra vezethető vissza. Zetzel például leír egy feliratot a Kr. u. 2. századból, amelyet humanista kéziratokban adtak át. Idézi a 15. századi humanista Poggio kéziratából származó kolofont:
Statili(us) / maximus rursum em(en)daui ad tyrone(m) et laecanianu(m) et dom̅ & alios ueteres. III.
(“Én, Statilius Maximus, másodszor is átdolgoztam a szöveget Tiro, Laecanianus, Domitius és három másik szerint.”)
A kolofonok négy csoportba sorolhatók. Az asszertív kolofonok az íróról és a kéziratról adnak kontextuális információkat. A kifejező kolofonok az írnok érzéseit és kívánságait mutatják be. Az irányadó kolofonok az olvasót késztetik valamire, a kijelentő kolofonok pedig az olvasóval tesznek valamit.
Példák a kifejező kolofonokra:
Finit dicendo: Ludid. Quicunque scriptor scribit / Leti ut scribunt scribae.”
(“Befejezi mondván: “Minden író, aki ír, jól szórakozik, mert az író írók boldogok.”)
“Végre végeztem, és fáradt kezem megpihenhet.”
Példa az utasító kolofonokra:
O beatissime lector, lava manus tuas et sic librum adprehende, leniter folia turna, longe a littera digito pone.”
(“Ó legkegyesebb olvasó, moss kezet, és csak így érintsd meg a könyvet: lapozd a lapokat finoman, és tartsd az ujjad távol a szövegtől”.)
Példa utasító és kijelentő kolofonokra:
Si quis et hunc sancti sumit de culmine galli / Hunc Gallus paulusque simul dent pestibus amplis
(“Ha valaki ezt a könyvet Gall birtokából elveszi, Gall és Paulus együttesen fogják rá mérni a pestist”.)
A kifejezést alkalmazzák olyan agyagtábla-feliratokra is, amelyeket egy írnok csatol egy ókori közel-keleti (pl, Korai/középső/késő babiloni, asszír, kánaáni) szöveg, például egy fejezet, könyv, kézirat vagy feljegyzés végére. A kolofon általában a szöveggel kapcsolatos tényeket tartalmazott, mint például a kapcsolódó személy(ek) (pl. a tábla írnoka, tulajdonosa vagy megrendelője), irodalmi tartalom (pl. cím, “fülszövegek” (ismétlődő mondatok) vagy a sorok száma), valamint az írás alkalma vagy célja. A kolofonok és a fülszövegek segítették az olvasót a különböző táblák rendszerezésében és azonosításában, valamint a kapcsolódó táblák egybegyűjtésében. Az ókori táblákon található kolofonok pozíciójukat tekintve a modern kori aláírási sorokhoz hasonlíthatók. Bibliográfiailag azonban jobban hasonlítanak egy modern könyv impresszumos oldalához.
Az ókori irodalomban található kolofonokra példákat találhatunk a The Ancient Near East című összeállításban: Supplementary Texts and Pictures Relating to the Old Testament (2. kiadás, 1969). A kolofonok a Pentateuchusban is megtalálhatók, ahol ennek az ősi irodalmi konvenciónak a megértése megvilágítja az egyébként homályos vagy összefüggéstelen szövegeket. Ilyen például a 4Mózes 3:1, ahol egy későbbi (és helytelen) fejezetbeosztás ezt a verset a következő fejezet címévé teszi, ahelyett, hogy helyesen kolofonként vagy az előző két fejezet összefoglalójaként értelmeznék, valamint a Genezis 37:2a, amely Jákob történéseit (toledot) lezáró kolofon.
A Genezis könyvében található tizenegy kolofonról Percy John Wiseman készített átfogó tanulmányt. Wiseman tanulmánya a Genezis kolofonjairól, amelyet néha Wiseman-hipotézisnek neveznek, részletesen vizsgálja a fent említett fogódzókat, amelyeket a Kr. e. második évezred és korábbi irodalomban használtak a különböző elbeszélések egy táblán való összekapcsolására.