A közelmúltban elhunyt Joel Schumacher, aki sajnos 80 évesen vesztette el a rákbetegséggel vívott harcát, sokan emlékeznek vissza Hollywoodban lezajlott sokrétű és változatos karrierjére. Schumacher öt évtized alatt számtalan filmes és televíziós produkcióban töltött be különböző pozíciókat: a 70-es években jelmeztervezőként kezdte, hogy aztán áttérjen a forgatókönyvírásra és főként a rendezésre, több mint 25 film szerzőjeként, köztük olyan kultikus klasszikusokkal, mint a The Wiz és az Autómosó. Amilyen szorgalmas és sokoldalú lehetett egy hollywoodi rendező, Schumacher különösen arról ismert, hogy az évek során különböző műfajok területén dolgozott. A kritikusok szeretettel emlékeznek rá az olyan gyöngyszemek miatt, mint az A Time to Kill és az Elveszett fiúk, az elkötelezett rajongók pedig tisztelegnek néhány filmje előtt, amelyek bár megjelenésük idején nem voltak a kritikusok kedvencei, az évek során minden bizonnyal meghódították a niche közönség szívét – olyan címek, mint A Szent Elmo tüze és Az operaház fantomja csak néhány a sok közül.
A legelismertebb filmjei azonban nem a legjobb hírnévvel bírnak a kritikusok és a filmrajongók körében egyaránt. Természetesen a 90-es évek közepén a Batman-sorozatban való közreműködéséről beszélek: Batman Forever és Batman & Robin. Akkoriban ezek a filmek vegyes és brutális kritikákat egyaránt kiérdemeltek, és egyre elterjedtebb hírnevet szereztek, mint nem csak a Batman-franchise, hanem az egész szuperhős-műfaj “fekete báránya”. Ma Schumacher filmjeit a legjobb esetben is bizonyos fokú iróniával vagy “annyira rossz, hogy jó” mentalitással élvezik, a nyílt giccsesség miatt, amiért eredetileg kritizálták őket. Véleményem szerint itt az ideje, hogy ezeket a filmeket más szemszögből nézzük – ne úgy tekintsük őket, mint komoly drámai darabokat vagy tematikusan sűrű mesterműveket -, hiszen ezek a filmek nagyjából mindent megtesznek, csak nem könyörögnek a közönségnek, hogy így lássa őket. Azt kellene tennünk, hogy meglátjuk az igazi értéket azokban a stilisztikai döntésekben, amelyeket Schumacher hozott, és abban, hogy hogyan szélesítették ki a Batman világának filmes értelmezésében rejlő lehetőségeket.
A jól fogadott, de talán túlságosan is felnőtt-orientált Batman visszatér után Tim Burton lemondott a Batman-sorozat irányításáról, és Joel Schumachert hívta be a Warner Bros. azzal a céllal, hogy a saga világosabbá és családbarátabbá váljon. Ez sikerült is neki. A folytatás, a Batman Forever, és különösen a későbbi Batman & Robin megtestesítette ezt a tónusváltást, és jobban hasonlított a szombat reggeli rajzfilmekre, mint Burton előző két része. Bár Schumacher nem olyan, mintha teljesen újraindította volna a sorozatot, és letörölte volna a korábbi stiláris hatásokat és vizuális palettát. Schumacher megtartotta Burton korábbi filmjeinek néhány mellékszereplőjét – közülük is kiemelkedik a kedves Michael Gough, mint Alfred -, valamint megtartotta Gotham City gótikus, német expresszionista ihletésű megjelenésének elemeit, de úgy döntött, hogy Burton víziójának bizonyos elemeit tizenegyesével felpörgeti, hangosabbá, különösebbé és színesebbé teszi.
Schumacher első kiruccanása a sorozatban az 1995-ös Batman Forever volt, és a legnagyobb változást – a hangnemváltáson kívül – Val Kilmer szerepe jelentette a címszereplő szerepében. Ebben a filmben számos karakter is bemutatkozott, mint például Dick Grayson, azaz Robin (a fiús Chris O’Donnell alakításában), Kétarcú és Riddler (Tommy Lee Jones, illetve a tökéletes szereposztású Jim Carrey), mint gonosztevők, valamint az immár ikonikus szerelem, Dr. Chase Meridian (Nicole Kidman tökéletes alakításában). Ebben a két gonosztevő összefog, hogy Gothamre vonatkozó teljesen őrült gonosz szándékaikat valóra váltsák – a Riddler Gotham polgárainak totális agymosására törekszik egy új médiaeszköz, a The Box segítségével -, miközben Meridian megpróbálja pszichoanalizálni Bruce Wayne/Batmant, miközben a pár egymásba szeret.
Val Kilmer, bár nyilvánvalóan nem volt olyan komoly, mint Michael Keaton korábbi karakterváltozata, még mindig elég szigorú változata volt a hősnek, és megőrizte karakterének integritását. Viszont a gonosztevők bohóckodásának kezelése az, amiben Schumacher víziója eltér. Kétarcú és a Nyúzó rendkívül élénk és karikatúraszerű, ellentétben az előző iteráció tragikus gonosztevőivel, Pingvinnel és Macskanővel. A képernyőn való jelenlétükhöz kapcsolódó jelmez- és produkciós dizájn semmihez sem hasonlított, amit a szuperhős műfaj korábban látott – gondoljunk csak a hatalmas kérdőjelekkel átszőtt, egész testet betöltő zöld ruhákra, és Kétarcúval kapcsolatban minden, a jelmezektől a díszletekig, a kettősségére utalt.
Az 1997-es Batman & Robinban Schumacher maximalista és karikatúraszerű víziója csak fokozódott, és inkább tűnt a nevetségesség elszabadult parádéjának, mint tényleges, strukturált narratívának. A karakterek nem érződnek kidolgozottnak, ehelyett a színészek alakításai hangosan elhangzó egysorosoknak tűnnek. Ha valami, akkor a Batman & Robin az egyik legfurcsább, és bizonyos értelemben legmerészebb blockbuster, amit a szuperhős műfaj valaha látott. Kilmer helyére Batman szerepében George Clooney került, aki előnyére vált annak, hogy a karaktert Schumacher bolondosabb víziójához igazította. Ha már a bolondozásnál tartunk, a film gonosztevői és aljas tetteik a lehető leghülyébbek. A filmet Arnold Schwarzenegger szóvicceket kedvelő Mr. Freeze-ével, a csatlós Bane óriási, faragatlan bolondjával és Uma Thurman Poison Ivy-ként bemutatott, ízletesen komikus alakításával Schumacher a Batman & Robinból egy igazi, hamiskás gazember-showt csinált. Mindezek közepette Alicia Silverstone viszonylag egészséges, lányos erővel átitatott alakítása Batgirlként elveszik a sűrűjében, bekerül minden más, összefüggő történetre emlékeztető dolog eldobható keverékébe.
Azzal, hogy Schumacher víziója milyen lett, érthető, hogy nem mindenkinek tetszik. Filmjeinek nyüzsgő over-the-top jellege nagyon könnyen idegesítőnek érezhető; ugyanakkor Schumacher filmjeihez hasonlót soha többé nem láthattunk a műfajban. Valóban minden egyes szempontból egyediek voltak, és tagadhatatlan az az elhivatottság és őszinte gondosság, amellyel vízióját megvalósította. Ezekben a filmekben minden egyes díszlet, legyen szó Gotham neonfényben úszó alvilágáról a Batman Foreverben, vagy a Batman & Robinban a csillogó, ikonikus jótékonysági bál jelenetéről, csupa élet. Minden egyes jelenet olyan, mint egy hatalmas színrobbanás, amely olyan szüntelenül vibráló vizuális élményt nyújt, amely semmi máshoz nem hasonlítható. Nem számít, hogy ezeknek a filmeknek a cselekménye vagy teljesen nevetséges, vagy egyáltalán nem létezik – minden egyszerre történik, és őszintén szólva, megragadó látvány. Lehet nevetni a nevetségességen, és a forgatókönyvek minden hibáján fanyalogni, de ezzel csak rossz szolgálatot teszünk annak, amit valószínűleg az elmúlt 25 év leglátványosabb szuperhősfilmjei közé sorolhatunk. Egyértelmű, hogy Joel Schumacher produkciós tervezői és jelmeztervezői múltja is szerepet játszott ezekben a filmekben, és hogy eléggé törődött azzal, hogy saját, utánozhatatlan pörgést adjon Batman világának.
Röviddel Schumacher Batman-sorozattal töltött időszaka után a szuperhős-műfaj 2000-es évekbeli komorsága az X-Men-franchise-zal, majd a Batman-kánon későbbi filmjeiben Christopher Nolan ultrasúlyos reboot-trilógiájával következett. Ezzel együtt a Batman Forever és a Batman & Robin hamar elavult relikviáknak kezdtek tűnni, és látszólag semmilyen kézzelfogható hatással nem voltak a szuperhős-műfaj jövőjére. A műfaj jelenlegi egyhangúsága azonban új vér és új hatások beáramlását követeli. És ennek az egyhangúságnak tökéletes ellenszereként Schumacher dicsőségesen kempinges víziója még mindig itt van – megőrizve ebben a két filmes furcsaságban, és még mindig arra vár, hogy megfelelően értékeljék a kánonban, és éreztessék a hatásukat. Az olyan legújabb filmek, mint a Birds of Prey, amely olyan Harley Quinnt mutat be, amelyet Schumacher valószínűleg imádott volna, új, friss lépéseknek tűnnek ebbe az irányba.
A Batman Forever és a Batman & Robin tényleg jó, vagy annyira rosszak, hogy jó? Őszintén szólva nem tudom; de a szuperhősfilmek táján, amelyeket gyakran kritizálnak a lélektelenség és a robotszerű cselekményvezetés miatt, mindannyiunknak érdemes a múltba pillantani a műfaj fekete bárányaira, hogy a teljes ellenkezőjét nyújtsák nekünk. Ezeket a filmeket egyediségük miatt kell értékelni, és mindannyiunknak örülnünk kell, hogy léteznek, és ezért Joel Schumachernek tartozunk köszönettel.
