10 dolog, amit a református teológiáról tudni kell

Ez a cikk a 10 dolog, amit tudni kell sorozat része.

A református teológia Isten dicsőségét ünnepli.

A református teológia szíve és lelke a háromságos Isten dicsősége (Zsoltárok 96:3; János 17:1). Ezért gyakran nevezik “Isten-központú” teológiának. B. B. Warfield mondta: “A kálvinista egyszóval az az ember, aki Istent látja. . . Istent a természetben, Istent a történelemben, Istent a kegyelemben. Mindenütt látja Istent az Ő hatalmas lépteiben, mindenütt érzi hatalmas karjának munkáját, hatalmas szívének lüktetését”. A református kereszténység nagyszerű rögeszméje, sőt az emberiség létezésének legfőbb célja, hogy “dicsőítsük Istent, és örökké élvezzük őt”, ahogy a Westminsteri Rövid Katekizmus mondja.

A református teológia logikát használ, de a Bibliára támaszkodva foglal állást.

A logikát kell használnunk ahhoz, hogy világosan és koherensen kommunikáljunk. Ellenkező esetben üres talányokban beszélünk, amelyek elsötétítik az emberek elméjét ahelyett, hogy világosságot hoznának. Az emberi bölcsesség azonban nem vezethet el minket Istenhez (1Kor 1,21). Isten sokkal nagyobb nálunk, és az ő útjai sokkal magasabbak a miénknél, ezért csak úgy ismerhetjük meg őt igazán, ahogyan az Igéjében megismerteti magát (Ézs 55:6-11). Ezért a református teológia minden tanítását a Biblia, Isten írott Igéjének tanulmányozására és értelmezésére építi (Ézs 8:20). John Owen azt mondta: “A teológiát tanulónak életével kell bizonyítania a Szentírás abszolút tekintélyét, és megmutatnia, hogy saját akaratát és ítéletét minden kérdésben áhítattal aláveti a Biblia tekintélyének.”

Isten annyival nagyobb, mint mi vagyunk, és az ő útjai annyival magasabbak, mint a mieink, hogy csak úgy ismerhetjük meg őt igazán, ahogyan ő magát az Igében megismerteti.”

A református teológia segít nekünk megérteni és alkalmazni az egész Szentírást.

A református exegézisben és hermeneutikában a kontextus a király. A legnagyobb kontextus az, amit az egész Biblia tanít az adott témáról. Mivel az egész Szentírás ihletett vagy “Istentől lehelt” (2Tim 3:16), a Biblia minden egyes tanításbeli és etikai pontján összefüggő üzenetet közvetít. A református teológia a bibliai igazság szisztematikus bemutatásával segít bennünket abban, hogy a Szentírást a Szentírással (“a Szentírás analógiájával”) értelmezhessük. A Westminsteri Hitvallás azt mondja: “A Szentírás értelmezésének tévedhetetlen szabálya maga a Szentírás: és ezért, ha kérdéses valamely Írás (amely nem sokféle, hanem egy) igaz és teljes értelme, akkor azt más, világosabban beszélő helyek alapján kell kutatni és megismerni.”

A református teológia történeti és hitvallási teológia.

A hagyomány lehet az egyház átka vagy áldása. A hagyomány árt az egyháznak, amikor isteni tekintéllyé emeljük (Mt 15,6-9), de segít az egyháznak, amikor minden nemzedék befogadja, megvizsgálja és továbbadja azt, amit elődeink a prófétai és apostoli igéből tanultak (2Tim 2,2). Az innováció nagyon hasznos lehet a technológia szempontjából, de a keresztény tanításban a “régi utakat” (Jer 6,16) kell keresnünk, hogy ragaszkodjunk “a hithez, amely egyszer a szenteknek adatott” (Júd 3). A református teológia olyan évszázados keresztény tanítási normákkal tájékoztatja hitünket, mint a Belga Hitvallás, a Heidelbergi Káté, a Dorti Kánonok, a Westminsteri Hitvallás és Katekizmusok, valamint a Második Londoni Baptista Hitvallás.

A református teológia ragaszkodik az ősi katolikus ortodoxiához.

A református teológia nem tér el ősi keresztény örökségünktől, hanem megerősíti az Istenről és Krisztusról szóló katolikus, ortodox tanokat, amelyek a világkereszténység nagy hitvallási hagyományának gerincét alkotják. Bár a reformátorokat a római katolikus egyház kiátkozta, nem vetették el a nikaiai, konstantinápolyi, efezusi és khalkedoni zsinatok trinitárius hitét. Megerősítették azokat a tanokat, hogy Isten három személy egy isteni természetben (Mt 3:16-17; 28:19), és hogy Isten, a Fiú valóban emberi természetet vett fel anélkül, hogy megszűnt volna teljesen Isten lenni – két természet egy megtestesült személyben (Jn 1:1, 14). A református teológusok lelkes védelmezőinek bizonyultak az Istenről és Krisztusról szóló ortodox tanoknak a régi és új eretnekségekkel szemben, mert ezek a tanok Isten Igéjében vannak kinyilatkoztatva.

A református teológia felmagasztalja Jézus Krisztust, mint egyetlen közvetítőnket.

Krisztus a hívők számára minden (Kol 3:11). A Szentírás arra tanít bennünket, hogy “mindent veszteségnek tekintsünk Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének kiválóságáért” (Fil 3:8). Korábban megjegyeztük, hogy a református teológia Isten-központú; itt tisztázzuk, hogy középpontjában a háromságos Isten áll, aki az egyetlen Közvetítő, Jézus Krisztus által jön el hozzánk. A puritánok úgy ábrázolták az evangéliumot, mint a valaha elbeszélt legnagyobb szerelmi történetet – az Atya tökéletes Fiának mennyei párját bukott és bűnös menyasszonyával, az egyházzal. Izzó részletességgel követték nyomon az ő közvetítői hivatalát, mint népének prófétája, papja és királya. Krisztus megismerése a mérhetetlen dicsőség témája, “Krisztus kifürkészhetetlen gazdagsága” (Ef 3:8). John Flavel mondta: “Jézus Krisztus tanulmányozása a legnemesebb téma, amire valaha egy lélek költhette magát. . . Isten szíve megnyílt az embereknek Krisztusban.”

A református teológia átfogó világnézetet mutat be – több mint öt pontból áll.”

Amikor az emberek azt kérdezik: “Mi a református teológia?”, gyakran kapnak olyan választ, amelyet a “kálvinizmus öt pontjával”, a teljes emberi romlottság, a feltétel nélküli isteni kiválasztás, Krisztusnak a választottakért való halála, Isten szuverenitása a választottak megmentésében, valamint a kegyelemben való végső megmaradásuk az örök életre és a dicsőségre megfogalmazott tanokkal kapcsolatban kapnak. Vagy hallhatják az öt sola (latinul “egyedül”) elvet: egyedül a Szentíráson állva, egyedül kegyelemből, egyedül hit által, egyedül Krisztusban, egyedül Isten dicsőségére üdvözülünk.

Egy református katekizmus vagy szisztematikus teológia áttekintése azonban azt mutatja, hogy a református teológia sokkal többről szól, mint az üdvösségtanról. A református teológia magában foglalja a bibliai tanokat is Isten örökkévaló létéről, valamint a teremtés, gondviselés és kormányzás műveiről; az emberiség eredetéről, természetünkről, bűnbeesésünkről és annak következményeiről; Krisztus dicsőséges személyéről, természetéről, hivataláról, megtestesüléséről, szenvedéséről és haláláról, valamint az azt követő dicsőségről; a Lélekről és munkájáról a teremtésben és a megváltásban; az egyházról, annak alkotmányáról, küldetéséről és rendeléseiről; a keresztény kegyelem megtapasztalásáról, az Isten törvényének engedelmeskedő, hálás szolgálat életéről és az imádság szolgálatáról; végül pedig a még eljövendő dicsőséges dolgokról, amint Isten beteljesíti minden szent akaratát. A református teológia “Isten egész tanácsának” (ApCsel 20:27) hirdetése, amennyiben Isten kijelentette azt számunkra, hogy megismerjük (5Móz 29:29).”

A református teológia a gyakorlati istenfélelem szellemét leheli.

Az Isten-központú tanítás Isten-központú életre hív minket. Az Ige célja, hogy a Krisztusba vetett hit által Isten Igéjének bölcsességére neveljen (2Tim 3,15), és a bölcsesség kezdete az Úr félelme (Péld 9,10). Bár lehet lelkileg száraz, pusztán intellektuális módon is teológiát végezni, a református teológia történelmileg arra törekedett, amire Pál is tanított: “a tiszta szívből és jó lelkiismeretből és őszinte hitből fakadó szeretetre” (1Tim 1,5). A református istenhívők gyakran beszélnek a “jámborságról”, mint az “igaz vallás” szinonimájáról. Kálvin János mondta: “Valóban, nem fogjuk azt mondani, hogy helyesen szólva ott ismerik Istent, ahol nincs vallás vagy jámborság. . . Én ‘jámborságnak’ nevezem azt az Isten iránti szeretettel párosuló tiszteletet, amelyet az ő jótéteményeinek ismerete vált ki”. Bár a református teológia magas akadémiai szinten tanítható, célja, hogy Isten ismeretét úgy magyarázza, hogy azt a gyermekek otthon, a felnőttek pedig a mesterségükben gyakorolhassák (Kol 3,20-25). Gisbertus Voetius, a református teológia neves professzora rendszeresen áldozta idejét az árvák katekizálására. Az angol puritánok arra bátorították a legfeljebb alapfokú végzettséggel rendelkező embereket, hogy családi áhítatokat tartsanak, hogy Isten Igéje áthassa az egész életet (5Mózes 6:7). A régi Princeton emberei azt vallották, hogy “az igazság a jóságnak rendeltetése.”

A református teológia elősegíti az evangelizációt és a missziót.

A református tanítást minden idők legnagyobb evangélistái, például George Whitefield és Jonathan Edwards is nagy becsben tartották. Az egyház missziós terjeszkedése Isten válaszaként jött a református és presbiteriánus egyházak imáira, amelyeket az Isten nyilvános istentiszteletére vonatkozó Westminsteri Direktórium tanított, hogy közbenjárjanak “Krisztus evangéliumának és országának terjesztéséért minden nemzetben”. A református teológia a missziós optimizmus világnézete, mert Krisztus biztosan megmenti mindazokat, akiket az Atya neki adott, az összes juhot, akikért meghalt, amint meghallják a hangját, amint az evangéliumban hívja őket (János 6:37-39; 10:11, 16, 26-29). Ez a református optimizmus késztette William Careyt arra, hogy azt mondja, missziós törekvéseinkben “nagy dolgokra kell számítanunk” és “nagy dolgokra kell törekednünk”. Továbbá a református kereszténység Isten-központú perspektívája kínálja a legmagasabb motívumot, amely fenntarthat egy evangélistát vagy misszionáriust: “az ő nevéért mentek ki” (3Jn 7).

A református teológia fenntartja a hűséges igehirdetést, és folyamatos dicséretet vált ki.

A reformátorok és puritánok igehirdetésükben teologizáltak és hirdették teológiájukat. A reformátorok és a puritánok igehirdetőként Pál apostoltól vették a példát: “Hittem, és azért szóltam” (2Kor 4,13). Ez nem pusztán egy módszer volt, amelyet magukévá tettek, hanem az élő Istennel való találkozásuk gyümölcse az ő Igéjének igazságain keresztül. Pálhoz hasonlóan ők is úgy hirdették Isten Igéjét, mintha Isten jelenlétében lennének (2Kor 2,17; 2Tim 4,1-2). És Pálhoz hasonlóan teológiájuk lángoló doxológiában áradt szét (Ef 1,3-14). A református teológia tehát annak a nagyszerű állítása, hogy “tőle és általa és neki van minden, akinek örökké dicsőség” (Róm 11,36). Wilhelmus à Brakel azt mondta: “Isten magában hordoz minden dicsőséget és méltóságot, hogy neki szolgáljunk”, és ezért az igazi istenfélelem az, hogy “Istennek éljünk mindenkor és mindenben mindazzal, amiben ő van és amire képes”, mert “Ő maga Isten, és természetéből fakadóan ez az Ő méltósága.”

Népszerű cikkek ebben a sorozatban

Minden

megtekintése