A blues
Az amerikai zene egyik alapköve, a 12 ütemű blues szinte korlátlan harmonikus variációs lehetőséget kínál.
A legalapvetőbb formájában csak az I, IV és V akkordokat használja, de a jazz-zenészek ma már leginkább a “bebop blues” valamilyen variációját játsszák, ahogy azt Charlie Parker olyan dallamai példázzák, mint a “Billie’s Bounce”, a “Now’s The Time”, a “Cheryl” és a “Relaxin’ at Camarillo”.
Bird “Blues for Alice” váltásai egy még harmonikusan sűrűbb útvonal a 12 ütemű sorozaton keresztül.
A legtöbb klasszikus straight-ahead jazzalbum tartalmaz legalább egy bluest, és gyakorlatilag az összes nagy jazz-zeneszerző foglalkozott ezzel a formával.
A gyakori blues-fejek listája
- Take The Coltrane (Duke Ellington)
- C Jam Blues (Duke Ellington)
- Things Ain’t What They Used To Be (Duke Ellington)
- Sandu (Clifford. Brown)
- Bags’ Groove (Milt Jackson)
- Blue Monk (Thelonious Monk)
- Straight No Chaser (Thelonious Monk)
- Billie’s Bounce (Charlie Parker)
A moll blues a másik, ritkábban hallható változata a 12 ütemű formának. Ilyen például a ‘Birks Works’ (Dizzy Gillespie) és a Mr. P.C. (John Coltrane).
Klasszikus blues felvétel: Charlie Parker – Now’s The Time
Bird kromatikus bebop és expresszív blues nyelvezetének keveréke ellentétben áll a fiatal Miles Davis visszafogottabb és diatonikusabb megközelítésével.
Modern blues felvétel: Jochen Rueckert Quartet feat. Melissa Aldana
Rhythm changes
A blues után a “Rhythm changes” a következő leggyakoribb forma a jazzben.
A kifejezés olyan dallamokra utal, amelyek George Gershwin “I Got Rhythm” című dalának harmóniájára épülnek. Ez egy 32 ütemű AABA forma, A szakaszokkal általában B-dúr hangnemben, és egy híddal, amely egy domináns akkordok ciklusát tartalmazza. (Valójában az “I Got Rhythm”-ben az utolsó A szakaszon van egy plusz két ütemű címke, ami 34 ütemű formát eredményez, de a legtöbb Rhythm Changes-dallam ezt nem tartalmazza).
Híres jazz dallamok, amelyek a Rhythm Changes-en alapulnak
Számtalan híres dallam épül erre a formára, többek között:
- Oleo’ (Sonny Rollins)
- Moose The Mooche (Charlie Parker),
- Ow (Dizzy Gillespie)
- Cottontail (Duke Ellington)
- Rhythm-a-Ning’ (Theloniou Monk)
Mint a blues, a rhythm changes lehetőséget kínál a játékosok számára, hogy számos harmóniai helyettesítést implikáljanak, különösen az A szakaszokon keresztül számos útvonallal, és gyakran használják up-tempo számként, hogy a játékosok megmozgassák zenei izmaikat, vagy “csatázzanak” más játékosokkal.
Számos ritmusváltás, köztük a ‘The Eternal Triangle’ (Sonny Stitt), a ‘Straight Ahead (Kenny Dorham) és a ‘Dizzy Atmosphere’ (Dizzy Gillespie) alternatív, kromatikusan ereszkedő hidat használ.
Klasszikus felvétel: Miles Davis – Oleo
A Relaxin’ With The Miles Davis Quintet című 1956-os albumról ez a felvétel egy nagyszerű John Coltrane szólót tartalmaz, amely tele van archetipikus Rhythm changes szókinccsel.
Érdekes összehasonlítást nyújt Miles 1954-es felvétele ugyanerről a dallamról a Bags’ Groove-ról, ahol Sonny Rollins, a zeneszerző több tenor brillírozik.
Modern rhythm changes felvétel: Joshua Redman/Brad Mehldau – Oleo
Autumn Leaves
Eredeti címe “Les Feuilles Mortes”, ezt a francia dalt Johnny Mercer angol szöveggel látta el és átcímezte, és az egyik legkönnyebben felismerhető jazz standard, amelyet több mint 1000 alkalommal rögzítettek kereskedelmi forgalomban!
Ez nagyszerű bevezetést nyújt néhány alapvető jazz harmóniába, mivel nagyrészt hosszú (ütemenként egy akkord) II-V-I progressziókon alapul mind dúr, mind moll hangnemben, ezek valószínűleg a leggyakrabban használt kadenciák a jazzben.
Klasszikus felvétel: Cannonball Adderley – Autumn Leaves
A Somethin’ Else című albumról ez egy másik klasszikus jazz standard verzió, amelyben Miles Davis is közreműködik. Ez a klasszikus Blue Note session volt a trombitás egyik utolsó sideman fellépése, és Cannonball Adderley fúvós, bluesos szólója az egyik legismertebb.
Modern felvétel: Keith Jarrett – Autumn Leaves
A Keith Jarrett Trio által játszott Autumn Leaves ezen ajánlott változata a Tokyo ’96 című élő album részeként jelent meg. Az ECM-nél megjelent legendás élő kiadványairól itt olvashat bővebben.
All The Things You Are
Jerome Kern híresen utálta, hogy a gondosan kidolgozott színházi dalai fölött jazz-zenészek interpretálnak és improvizálnak.
Szerencsétlenségére sok szerzeménye vált jazz-standarddá (többek között a ‘Smoke Gets in Your Eyes’, a ‘The Way You Look Tonight’ és a ‘Long Ago and Far Away’), de az ‘All The Things You Are’ különleges kedvenc.
Meglepő harmóniai váltásai és a több hangközön átívelő utazása kihívást jelent az improvizátorok számára, különösen más egyszerűbb amerikai daloskönyv-dallamokhoz képest.
Sok klasszikus jazzkadenciát tartalmaz, köztük gyors (két akkord ütemenként) és hosszú (egy akkord ütemenként) II-V-I-ket, amelyekről itt tudhat meg többet.
A dal eredetileg Kern Very Warm For May című musicaljében jelent meg, amely egyébként egyfajta bukás volt.
Az ‘All the Things You Are’ akkordváltásai fölé írt dallamok
- Ablution (Lennie Tristano)
- Prince Albert (Kenny Dorham)
Klasszikus felvétel: Dizzy Gillespie – All the Things You Are
Ez az 1945-ös felvétel tartalmazza Gillespie híres bevezetőjét, amely azóta a dallam standard részévé vált.
Aki még nem hallotta, hallgassa meg a fiatal Michael Jackson 1973-as, kissé meglepő előadását a dalnak.
Az All The Things You Are modern változata – Dick Oatts
Giant Steps
A hatvanas években John Coltrane a kereső modális jazzt karolta fel, ahol hosszú ideig egy akkordot vagy skálát fedezett fel az olyan albumokon, mint az A Love Supreme.
De közvetlenül ezt az időszakot megelőzően olyan zenével kísérletezett, amely gyors akkordváltásokkal és harmadokban mozgó kulcsközpontokkal szinte szöges ellentéte volt ennek a megközelítésnek.
A Giant Steps szinte technikai gyakorlatnak hangzik, és arról híres, hogy nehéz játszani: minden bizonnyal a jazzvilág még nem hallott ilyet, amikor Coltrane 1959-ben rögzítette a darabot (bár a “Moment’s Notice” és a “Lazy Bird” Coltrane 1957-es Blue Train című lemezéről bizonyos mértékig előrevetíti ezt).
Más dallamok, amelyek a “Coltrane-váltásokat” használják
- Countdown (a Tune Up című jazzstandard alapján)
- Satellite (a How High The Moon című jazzstandard alapján)
- 26-2 (a Confirmation című bebop-klasszikus alapján)
A “Coltrane-váltások” a szokásos II-V-I kadenciákra is alkalmazhatók harmonikus helyettesítésként. A ‘Giant Steps’ valószínűleg kevésbé valószínű, hogy egy koncertre vagy jam sessionre hívják, mint az ezen a listán szereplő többi jazz standardet, de gyakorlatilag minden csúcszenész tanulta már valamikor, és ha egy ilyen gyors, esetlen akkordsorozatra erős dallamokat tudsz építeni, akkor szinte bármire készen állsz.
Klasszikus felvétel: John Coltrane – Giant Steps
Az eredeti, klasszikus 1959-es felvételen a tenorszaxofonos tépi a váltásokat.
Modern Giant Steps változat – Kenny Garrett (Triology)
So What/Impressions
Az 1950-es évek végén a zenészek elkezdtek kísérletezni a modális dzsesszel, A bebop funkcionálisabb (nagyrészt II-V-I kadenciákon alapuló) harmóniáját elvetették az akkordok és megfelelő skálák javára, amelyek gyakran hosszú ideig statikusak maradtak, mielőtt más, esetleg nem kapcsolódó akkordokra és skálákra váltottak.
A “So What”, a Kind of Blue – minden idők legnagyobb példányszámban eladott jazzalbumának – nyitódala a klasszikus példa erre. Tipikus 32 ütemű AABA formája van, az A szakaszok D-dúr skálát használnak, majd egy félhanggal feljebb lépnek Esz-dúrra.
A ‘So What’-t valójában nem játsszák olyan gyakran standard koncerteken – talán mert túlságosan is szentelt földön járásnak tűnik -, de kiváló bevezetés a modális improvizációhoz szükséges eltérő megközelítéshez.
John Coltrane ‘Impressions’-ja ugyanazokkal az akkordokkal és formával, de más dallammal, és általában gyorsabb tempóban játsszák.
Klasszikus felvétel: Miles Davis – So What (a Kind of Blue-ból)
A Jimmy Cobb híres cintányércsattanása által útjára segített Miles szólója tökéletes: hűvös, dallamos és a védjegyének számító térhasználatot mutatja be.
Modern felvétel: Dave Stryker feat. Chris Potter – Impressions
Ez az ajánlott modern változat Dave Stryker Messin’ With Mister T című albumáról származik.
Body and Soul
A Body and Soul a jazz egyik legtöbbet játszott és felvett balladája. Johnny Green 1930-ban komponálta, és a viszonzatlan szerelemről szóló dal, amely énekesek és hangszeresek kedvence egyaránt.
A dal általában Desz-dúrban szólal meg, de fél lépést modulál felfelé, hogy a hidat D-dúrban kezdje. Harmonikailag meglehetősen sűrű, az akkordok sűrűn és gyorsan jönnek végig. Coltrane lantos feldolgozása “Coltrane-váltásokat” alkalmaz a hídra, és Freddie Hubbard verziója (a Here To Stay-ból) szintén harmonikus fordulatot ad hozzá.
Klasszikus felvétel: Coleman Hawkins – Body and Soul
Hawkins alig utal a dallamra ezen a híres 1939-es felvételen, de erősen kromatikus improvizációja előrevetíti a bebopot.
Modern Body & Soul felvétel – Lionel Loueke
Cherokee
A “Cherokee”-t gyakran tekintik afféle próbatételnek a kezdő jazz-zenészek számára, két fő okból:
Először is, általában gyorsan játsszák, sok verzióban 300 ütem/perc fölött van a tempó. Másodszor, a híd számos kevésbé ismert, “nehezebbnek” tartott hangnemet érint, egy hosszú II-V-I-vel kezdve a B-dúrig, egy fél lépéssel feljebb a B-dúr alaphangnemtől, és onnan hangnemekben ereszkedik lefelé.
1938-ban írta a brit zenekarvezető és dalszerző Ray Noble, és 64 ütemével kétszer olyan hosszú, mint a legtöbb standard dal. Charlie Parker “Ko-Ko”-ja és Jimmy Raney “Parker 51”-je is ezen az akkordsorozaton alapul.
Klasszikus Cherokee felvétel: Clifford Brown és Max Roach
A Study in Brown című albumról, Brown híres trombitaszólójával és a mára már szinte standarddá vált befejezéssel, ez a klasszikus hard bop nyaktörő tempóban.
Modern felvétel: Christian McBride – Cherokee (from Out Here)
Take The “A” Train
Az 1939-ben Billy Strayhorn által komponált népszerű standard a Duke Ellington Orchestra egyik jellegzetes dallama volt.
A cím az akkoriban új New York-i metróvonalra utal. Általában C-dúrban játsszák, az egyes A szakaszok harmadik és negyedik taktusa lehetőséget kínál a “másodlagos domináns” (a domináns dominánsa – ebben az esetben egy D hetes akkord, amely a G dominánsa, amely a C dominánsa) nyelvének kidolgozására, amelyet a dallamban lévő szisz tizenegyed kiemel.
Bónusz pontok itt, ha megtanulod a “shout chorus”-t.
Klasszikus Take the “A” Train felvétel: Duke Ellington and His Famous Orchestra
Ez az első instrumentális felvétel 1941-ből. Az 1952-es Ellington-verzióban Betty Roche énekkórusa is szerepel.
Modern felvétel: Ehud Asherie – Take the “A” Train
Blue Bossa
Ez a Kenny Dorham-szerzemény egy jam session kedvence, amely a Bossa Nova ritmusát hard bop harmóniával ötvözi.
Viszonylag rövid, 16 ütemű formája van, így viszonylag könnyen megjegyezhető, és szép edzést nyújt hosszú II-V-I kadenciákon keresztül dúr és moll hangnemben egyaránt, a dallam különböző pontjain a módosított skálaharmóniával.
Klasszikus felvétel: Joe Henderson – Blue Bossa
A Page One, Henderson debütálása zenekarvezetőként, egyben egyike a trombitás Kenny Dorhammel való számos klasszikus együttműködésének. McCoy Tyner is szerepel a zseniális szettben.
A Blue Bossa modern változata – Marcus Printup
Köszönöm az olvasást, és remélem, ez a lista arra késztette, hogy felfedezze (vagy újra felfedezze) e jazz standardek néhány nagyszerű változatát.