Van Morrison negyvenegy albummal a pályafutása után is a rock egyik legmaradandóbb kontraszt-tanulmánya, amely sosem változik és örökké nyughatatlan. A Three Chords and The Truth az elmúlt négy évben megjelent hatodik lemeze, egy különösen termékeny időszak legújabb küldeménye, és az első, amely a 2012-es Born to Sing: No Plan B óta teljesen új, eredeti dalokat tartalmaz (mínusz egy, a szövegíró Don Blackkel közösen írt dal). Bár szorosan ragaszkodik a konzervatív R&B, blues és jazz módokhoz, amelyek meghatározták a ’00-as évekbeli diszkográfiáját, az LP 14 dala megmutatja elszántságát, hogy még a leghétköznapibb nyelvezetből is mélységeket csikarjon ki. Harlan Howard dalszerző alkotta meg a “három akkord és az igazság” kifejezést a country és western zene szükséges összetevőinek leírására, de ez nem country lemez. Van arról a vágyáról beszél, hogy egyszerű rímeket és hagyományos dalszerkezeteket vegyen, és átitatja őket kaledóniai soul súlyossággal.
Mint a Them nevű dühöngő kezdetek óta, Morrison hangja az, ami ilyen mozgásteret biztosít neki. 74 évesen is hihetetlenül hangzik, hangja a kor előrehaladtával elmélyült és gazdagabb lett, morog, huhog, és időnként ugat az ismerős, de áthallásos aggodalmakról. Mint mindig, most is mogorva – rosszul van attól, hogy a hatalmasok mindent megúsznak (a “Nobody in Charge” című Brexit-kommentár), bosszantja a hírnév és a sztárság bonyodalmai (“Fame Will Eat the Soul”, amelyben a Righteous Brother Bill Medley lelkesítő call and response asszisztál), és bizonytalan, hogy a jóság számít-e valamit egy kompromittált világban (“Does Love Conquer All”).
De ugyanilyen nosztalgikus is, a címadó dalban a hangzás örömét idézi fel, és komolyan felidézi a fiatalság szabadságát és tisztaságát (“Early Days”, “In Search of Grace”). Van itt egy melegség, amely a ’90-es évek csúcspontjait, a Hymns to the Silence-t és a The Healing Game-et idézi, és még messzebbre kapcsolódik vissza az időben, az 1971-es Tupelo Honey-hoz, amely a háziasság varázsát az R&B tombolással egyensúlyozta. A lemez finom, de érezhető lendületét a kiváló kísérőzenekarnak köszönheti. Az Astral Weeks gitárosával, Jay Berlinerrel a sorban szimpatikusan támogatják Morrisont. “Ezt hívják ‘áramlásnak'” – mondta Morrison egy nemrég adott interjúban, részletezve a zenélés optimális feltételeit. “Nem ismerem a mechanikáját annak, hogy ez hogyan működik. Csak azt tudom, mikor vagyok benne.”
“A flow” teszi a Three Chords and The Truth-ot mélyen élvezetes hallgatássá, de a legnagyobb súlyt azok a pillanatok hordozzák, amikor Morrison kevésbé nyugodtnak tűnik. Az album harmadik dala, a “Dark Night of the Soul” sosem vándorol olyan messzire, mint az olyan eposzok, mint a “Madame George” és a “Listen to the Lion”, és nem éri el a Mark Isham trombitással készített ’80-as évekbeli albumainak távoli fényét sem, de ugyanaz az egzisztenciális hevület ragadja meg. A lágy hőség sok közös vonása van az 1997-es “Rough God Goes Riding”-gal, egy szelíd középtempós vágással, amelyben apokaliptikus látomások rejtőznek. A 16. századi keresztény misztikus, Keresztes Szent János Isten megismerhetetlenségéről szóló versét felelevenítve, amelyről már többször is énekelt, Morrison megmutatja, hogy alkonyodó évei nem tompították a növekedés iránti vágyát, a mélyebb megértés iránti vágyát. Morrison szenvedélyes vokális riffeléssel zárja a dalt, úgy kezelve a hangját, mint egy szaxofont, amelyet majdnem a töréspontig nyomnak.
Ez a feszültség, a magasztos és a félelmetes között, mindig is Morrison legjobb munkáit táplálta. Mindig is megosztott volt a teljes szabadság iránti vágy és a feszes struktúra szeretete között; Ő az a fickó, aki egyszer L. Ron Hubbardot kiáltotta ki az Inarticulate Speech of the Heart borítójegyzeteiben, de ugyanakkor “egy tízlábú bottal sem nyúlna hozzá”. Ő volt a metafizikai nyitottság prófétája és egyben – ahogy Steven Hyden író megjegyezte – “végtelen számú valós és képzelt sérelem krónikása”. Nem sok dalszerző van, aki a “skullduggery” szót úgy be tudja illeszteni a szövegkönyvbe, ahogy Morrison teszi itt a “You Don’t Understand”-tel. Még kevesebben teszik, hogy a szó ennyire természetesen hangozzon – Morrison dalaiban a zsörtölődést és a vallomástételt sosem választja el sok minden.
Miként kortársa, Bob Dylan, Morrison is megtalálta a rezonanciát egyfajta standardek éneklésében. Ezúttal ezek mind az ő saját szerzeményei, és a kozmikus beteljesülés iránti szeszélyes, lankadatlan vágya élteti őket. Kényelmesen kinevezett huszonéves korában még mindig a megvilágosodást hajszolja, “a dolgok, amiket talán még nem tudok”, ahogyan a “Dark Night of the Soul”-ban fogalmaz. Morrison számára mindig vannak még megfogalmazásra váró rejtélyek.
Vásárolja meg: Rough Trade
(A Pitchfork jutalékot kaphat az oldalunkon található affiliate linkeken keresztül történő vásárlások után.)