Bővebben 
A 2015-ös női világbajnokság Japán elleni döntőjének mindössze 16. percében az amerikai Carli Lloyd harmadszor is betalált.
Az internet pedig megőrült. Nem csak Lloyd kalaptrükkje miatt. Hanem a Telemundo játékvezetője, Andres Cantor hívása miatt.
Andrés Cantor a Telemundo Network vezető futballbemondója. Csatlakozott hozzánk, hogy beszéljünk az életéről és a kommentátori karrierjéről.
KG: Tudom, hogy az első dolog, amiről mindenki beszélni akar, az az, hogy hogyan adsz meg egy gólt, és erre rá is fogunk térni. De igazából ott akarom kezdeni a beszélgetésünket, ahol a foci iránti szereteted kezdődött. Hol nőttél fel, és mennyire volt fontos számodra a foci?
AC: Argentínában nőttem fel, Buenos Airesben. És nagyjából az én időmben a foci volt az egyetlen sport, amit minden gyerek játszani akart. Azt hiszem, mindannyian fociztunk – vagy fociztunk, ahogy mi hívtuk. Én az iskolai szünetekben játszottam. Hétvégenként játszottam. Az utcán játszottam. Klubokban játszottam. Mindenhol játszottam, ahol csak tudtam.
KG: És te is úgy nőttél fel, hogy a rádióban hallgattad a focit, igaz?
AC: Akkoriban – az én gyerekkoromban, a 60-as évek végén, a 70-es évek elején – a televízió nem volt a legerősebb médium. A rádió volt az. Tudod, vagy akkor hallgattuk, amikor a stadionba mentünk, vagy a kocsiban, vagy otthon a José María Muñoz-t. Ő volt az első számú play-by-play bemondó. Nagyon, nagyon jó ritmusa volt. Nagyon jól ismerte a játékot.
Ez egy jelenség volt. Csak azt mondtam, hogy az összes barátom focizott. Nos, mindannyian José María Muñozt hallgattuk. Még mindig zúg a fülem, ha arra emlékszem, hogy ő hívta a meccseket.
KG: Na, te is azok közé a gyerekek közé tartoztál, akik maguk gyakorolták a meccsek hívását?
AC: Mindannyian. Mindannyian, és amikor meccseket játszottunk, tudod, a parkban, mindig megvolt a play-by-play visszajátszása annak a gólnak, amit éppen a barátaim ellen lőttem. Őszintén szólva, soha nem tudtam, hogy végül sem a televízióban, sem a rádióban nem fogok dolgozni. Már nagyon korán tudtam, hogy újságíró akarok lenni. Az USC-re jártam, és nem vettem fel egyetlen műsorújságíró órát sem, mert szerettem írni.
KG: Tehát 1979-ben, amikor tizenéves voltál, a családod az Egyesült Államokba emigrált. Milyen volt ez számodra?
AC: Nagyon, nagyon nehéz volt, hogy őszinte legyek. Először is, mert nyilvánvalóan tinédzser voltam. Megvolt a foci szeretete, megvolt az összes barátom, nagyjából megvolt a tinédzser életem. És tudod, elvittek egy másik kultúrába, egy másik országba. Azt hittem, hogy tudok angolul beszélni, mert ötösöket kaptam az angol órákon. Az argentin iskolámban brit angolt tanítottak. Így amikor idejöttem azzal a néhány brit szóval, amit tudtam – “nadrág” helyett “nadrág”, “tanuló” helyett “diák” – és az emberek beszéltek hozzám. És én nem értettem semmit. Azt mondtam: “Te jó ég.”
“Soha életemben nem voltam még tévéstúdióban. Felöltöztem. Azt mondták: ‘Felvesszük a meccset. És az első meccs jövő vasárnap kerül adásba.’ ”
Andrés Cantor
Az igazat megvallva nem volt könnyű. Valószínűleg azt hiszem, hogy ez sok bevándorlóval rezonál ebben az országban, hogy az elején, tudod, harcolnunk kell és, tudod, keménynek kell lennünk. Mert nagyon-nagyon nehéz távol lenni a hazától. De aztán a végén, ha maradsz, felnősz, és szereted azt a helyet, amit most otthonunknak hívunk.
KG: Szóval, ahogy említetted, az USC-re jártál főiskolára, de nem a televíziózást tanultad. Mi volt a terved?
AC: Az volt a tervem, hogy írott újságíró leszek. Nyomtatott újságíró akartam lenni. De tudod, a sors és, azt hiszem, a végzet először a televíziózás, majd a rádiózás útjára terelt.
KG: Nos, akkor beszéljünk erről. 1987 februárjában 23 éves voltál. Kaptál egy meghallgatást a Spanyol Nemzetközi Hálózatnál, amiből később Univision lett. Meséld el ezt a történetet.
AC: A SIN-től hívtak. Azt mondták, hogy hozzak két öltönyt, két nyakkendőt és két inget a meghallgatásra. Így hát elmentem oda. Soha életemben nem voltam még tévéstúdióban. Felöltöztem. Azt mondták: “Felvesszük a játékot. Az első meccs jövő vasárnap kerül adásba, az azt követő pedig a következő vasárnap.” Erre én: “Mi, csak így egyszerűen?” “Igen, igen. Ki akarunk próbálni téged.” Szóval ettől egy kicsit ideges lettem, mert ha a meghallgatás rosszul sikerült volna, oké, eldobják a kazettát, letörlik, és ezzel vége a történetnek. De amikor azt mondták, hogy leadják a meghallgatást, azt gondoltam magamban: “Ó, hűha.”
Az első meccs, amit én kommentáltam. Ebédszünetet tartottunk. Aztán az a személy, aki végül felvett, azt mondta: “Igazából play-by-play bemondót keresünk, nem színikommentátort. Gondolod, hogy a második meccset is tudnád közvetíteni?” Azt mondtam: “Persze, miért ne?” 23 éves voltam. Akkoriban nem mondtam volna nemet. Szóval én mondtam a második meccset. A play-by-play ritmusa a fülemben volt, mivel életem során rengeteg meccset hallgattam, így nem volt teljesen újdonság számomra. Úgyhogy mindent beleadtam. Nagyjából egy héttel az első meccs hívása után teljes munkaidős állást kaptam.
KG: Hűha. Szóval te hívtad azt a meccset. Ez volt az első meccs, amit hívtál. És ez volt az első alkalom, amikor megcsináltad azt a gólt, ami ma már a védjegyed. Meglepted magad?
AC: Elmondok neked egy vicces történetet. A fickó, aki – az a személy, aki végül a főnököm lett – emlékszel, mondtam, hogy ez ebéd után volt? Tudod … nem szundikált el, de tudod, milyen az ebédidő után? Kicsit álmos leszel. Aztán jött a gól, és, hűha! Ez biztosan felébresztette. De igazából nem gondoltam semmit – mert, tudod, egész életemben így hallottam a gólbeszélgetéseket Argentínában.
KG: Tehát az 1990-es világbajnokság minden meccsét közvetítette, de igazán 1994-ben, amikor a tornát az Egyesült Államokban rendezték, akkor tört be igazán az angol nyelvű közönségnél. Ott voltál a Lettermanben.
A következő évben szerepeltél egy Pepsi reklámban.
Volt benned olyan rész, amelyik aggódott, hogy csak egy dologról leszel ismert?
AC: Igen. A minap találtam néhány régi DVD-t. És találtam egy történetet akkor az ABC News-tól az 1994-es világbajnokságról, ami nagyjából megválaszolja a kérdésedet. Mert én tényleg sok hírnevet szereztem, nyilván magával a gólörömmel. De ebben a két és fél perces riportban, amit Armen Keteyian készített az esti híradóban, azt hiszem, lement Miamiba. Beszélt a stílusomról, a játék iránti szenvedélyemről és a játékvezetésemről. És különböző klipeket készített, nem csak a góldöntésről.
Élénken emlékszem, hogy nagyon jó volt, hogy valaki felismerte… nem csak, tudod, a góldöntésről volt szó. A gólpassz nem egy trükk volt. Ez olyasmi volt, amit érzek, és ami természetesen jön ki belőlem. És hogy a góldöntésen túl rengeteg előkészület van ahhoz, hogy a közönséget az első sípszótól az utolsóig lekösse, szórakoztassa és lelkesítse.”
KG: Abszolút. Szóval, tényleg majdnem elájultál, miközben Landon Donovan utolsó percben lőtt gólját hívta a 2010-es világbajnokságon Algéria ellen?
AC: Igen. Igen, tényleg. Tényleg. Először is, hadd adjak a közönségnek egy kis kontextust. Az Egyesült Államok az első fordulóban kiesett. 0-0 volt, a 92. percben. Pretoriában dermesztő hideg volt aznap este. A dél-afrikai világbajnokságot télen játszották. Általában a világbajnokságokat nyáron játsszák. Ha nyáron lett volna a meccs, valószínűleg elájultam volna. Azt hiszem, a hideg tartotta bennem a lelket.
Mindent beleadtam. A rádiós play-by-play teljesen más – vagy legalábbis az a mód, ahogyan én a rádióban a meccseket közvetítem – teljesen más, mint a tévében. Én – tudod, a rádióban 140 mérfölddel megyek óránként, a tévében pedig betartom a 65-ös sebességkorlátozást, mert a kép elmondja a történetet. Szóval teljesen ki voltam ütve. Kifogytam a gőzből, a benzinből, az energiából. Aztán jött a Landon Donovan ellentámadás.
Csak mentem és mentem és mentem és mentem. Rekedt volt a hangom. Ez tényleg, tényleg életem talán legnehezebb beszólása volt, mert a gól mit jelentett, abban a percben, amikor megtörtént, milyen erősen kiabáltam. Ha jól figyelsz a gólbeszélgetés végén, miután elmagyaráztam, hogy a gólt az Egyesült Államok történetének legnagyobb játékosa lőtte, ott kezdtem elveszíteni a fejem. És megbotlottam. Azt mondtam, “Uh, uh, uh, uh.” Kimerültem.
KG: Nemrég fejezted be a hetedik Premier League szezonodat a Telemundo számára. Tudom, hogy egyikünk sem tudta volna megjósolni, hogy 2020 olyan lesz, amilyen 2020, de milyen volt egy világjárvány idején futballmeccseket hívni?
AC: Nagyon óvatosnak és érzékenynek kell lennünk, hogy mit mondunk, amikor meccseket hívunk, most, hogy a foci visszatért. Ez már nem ugyanaz a játék, mint amit a világjárvány előtt láttunk. A szurkolók szenvedélye nagyon sokat számít. Én élveztem – tudjátok, mit élvezek? Úgy értem, a rosszból is szeretem hallgatni, amit a pályán mondanak a játékosok és az edzők. Ez olyasmi, amit soha, de soha, de soha nem hallasz a közönség üvöltése miatt.
Andres Cantor a 20. évét ünnepli a Telemundónál.