A legtöbb emlős ösztönösen, edzés nélkül képes úszni; ez alól figyelemre méltó kivételek az emberszabású majmok. Az emberek egyértelműen képesek gyakorlattal gyakorlott úszókká válni; más emberszabású majmokról azonban az anekdotikus beszámolókon túl nem dokumentálták, hogy úszók lennének. A csimpánzokról például azt állítják, hogy szeretnek a vízben játszani, de nem úsznak. Az úszásra való nem hajlandóság elég erős ahhoz, hogy feltehetően szerepet játszott a Kongó folyó által földrajzilag elválasztott közös csimpánzok és bonobók fajkialakulásában. Figyelemre méltó, hogy ez a megállapítás nem terjed ki minden főemlősre, mivel egyes majomfajok, például a rákevő makákók és az ormányosmajmok esetében megfigyelték, hogy úsznak a víz alatt.
Az ember és a többi emberszabású majom víz iránti affinitása közötti különbség egyszerűen a fajok közötti viselkedésbeli különbségekből adódhat. A legtöbb majom például ösztönösen félhet a ragadozóktól vagy a fulladástól. Érdekes módon a víztől való félelem az emberek egyik leggyakoribb fóbiája; a hasonló fóbiákkal, például a pókoktól és a kígyóktól való félelemmel együtt azt javasolták, hogy ez egy “evolúciósan releváns” fóbia, amely szelektív előnyt biztosíthat.
Ez a potenciális különbség azonban fiziológiai különbségekből is fakadhat. Ennek megfelelően a modern emberi fiziológia számos jellemzőjét javasolták olyan eszközként, amelyek révén az emberek, de legközelebbi rokonaink nem képesek úszni. Ezek közé tartozik: a csecsemőkori úszási reflex, a búvárreflex, az önkéntes légzés-visszatartás és a megnövekedett zsírszövet által biztosított felhajtóerő. Ezek a példák azonban nem állják meg a helyüket a vizsgálat során.
A csecsemőúszó reflex “ritmikus, koordinált mozgásokat ír le, a légzés gátlásával”, amelyeket a vízbe hason fekve helyezett emberi csecsemőknél látunk körülbelül 4-6 hónapos korukig. Ez a reflex azonban más újszülöttkori emlősöknél is megfigyelhető, beleértve a majmokat is, ezért nem humánspecifikus.
A búvárreflexben az arc hideg vízzel való érintkezése bradikardiát (lassú szívverés), apnoét (légzés-visszatartás) és perifériás érszűkületet okoz. Ez lehetővé teszi az állat számára, hogy a víz alatti úszás közben oxigént takarítson meg. A búvárreflex ismét minden emlősnél megtalálható.
Az embernél is megtalálható akaratlagos légzés-visszatartásról más emlősöknél, köztük a majmoknál is beszámoltak. Ennek tanulmányozását jelentősen akadályozza az a módszertani korlát, hogy egy nem emberi állatot légzésvisszatartásra késztetni kell. Továbbá, ennek a tulajdonságnak az úszás szempontjából való jelentősége nem világos, mivel a reflexes légzéskimaradás a búvárválasz jellemzője. Az emberi kétlábúság, amelyben a rekeszizom mozgása kevesebb testtartási kényszerrel jár, legalábbis részben felelős lehet az ember és más majmok közötti légzésszabályozásban mutatkozó valódi különbségekért.
Végezetül azzal érveltek, hogy az úszáshoz bizonyos mértékű felhajtóerőre van szükség, amelyet a magas testzsír-izom arány biztosít. Úgy tűnik, hogy az embereknek más főemlősökhöz képest kivételesen magas a zsírszövet aránya, bár ezt a megállapítást egyértelműen megnehezíti a túlsúly és az elhízás aránya a modern emberi populációkban.
Ezeket és az emberi fiziológia számos más jellemzőjét a “vízi majom hipotézis” hívei arra utaló jelként vetették fel, hogy az ember egy vízi őstől származik. Ezt a hipotézist nagyrészt hiteltelenné tették.
A vízi táplálékokat, például a krokodilokat, teknősöket és halakat már 2 millió évvel ezelőtt Kenyában is bevonták az emberfélék étrendjébe. A halakban magas az esszenciális zsírsavak mennyisége; különösen az omega-3 zsírsav, a dokozahexaénsav (DHA) sokkal magasabb a halakban, mint más táplálékforrásokban. Ezek a zsírsavak nagy mennyiségben fordulnak elő az agyszövetben, és fontosak az agyműködés szempontjából. Ezért azt javasolták, hogy a vízközeli élőhely és a vízi táplálék betakarítása fontos jellemzője volt a korai Homo kialakulásának.