Viktimológia, a kriminológia azon ága, amely a sértett és az elkövető közötti kapcsolatot vizsgálja tudományosan, az ebből eredő szenvedés okait és jellegét vizsgálva. Konkrétan a viktimológia arra összpontosít, hogy az elkövetők teljesen idegenek, egyszerű ismerősök, barátok, családtagok vagy akár intim személyek voltak-e, és hogy miért egy adott személy vagy hely volt a célpont. A bűncselekmények áldozattá válása gazdasági költségeket, fizikai sérüléseket és pszichológiai károkat okozhat.
A viktimológia először az 1940-es és ’50-es években jelent meg, amikor több kriminológus (nevezetesen Hans von Hentig, Benjamin Mendelsohn és Henri Ellenberger) vizsgálta az áldozat és az elkövető közötti interakciókat, és hangsúlyozta a kölcsönös hatásokat és a szerepcserét. Ezek az úttörők felvetették annak lehetőségét, hogy bizonyos sérüléseket és veszteségeket elszenvedett egyének bizonyos fokú felelősséget viselnek a törvénysértőkkel együtt saját szerencsétlenségükért. Például egyes autósok figyelmetlensége megkönnyítette a tolvajok dolgát; a kocsmában a részeg vendégek meggondolatlan viselkedése gyakran vonta magára a rablók figyelmét; egyes verekedők provokációja pedig azt eredményezte, hogy az összecsapások odáig fajultak, hogy a felbujtó megsérült vagy akár meg is halt. Ami még ellentmondásosabb, hogy a nőkről néha azt mondták, hogy bizonyos felelősséget viselnek a szexuális támadásokba torkolló félreértésekért. Az áldozatok cselekedeteinek szisztematikus vizsgálatával költséges hibákat lehetett azonosítani, és kockázatcsökkentő stratégiákat lehetett felismerni. Továbbá azok, akik hangsúlyozzák a sértettek vétkességét az áldozattá válásukért, mint például a védőügyvédek, hajlamosak voltak az elkövetők büntetésének enyhítése mellett érvelni.
Bár a terület eredetileg az áldozati vétkesség különböző fokaira összpontosított, az 1970-es évekre ez a foglalatosság háttérbe szorult az áldozattá válás megelőzésére, a panaszosok rendőrségi és bírósági kezelésének javítására és a gyógyulás felgyorsítására irányuló vizsgálatokkal szemben. A viktimológiát más tudományterületek is gazdagítják, különösen a pszichológia, a szociális munka, a szociológia, a közgazdaságtan, a jog és a politikatudomány. Míg az ügyvédek, büntetőjogi tisztviselők, tanácsadók, terapeuták és egészségügyi szakemberek a tényleges szolgáltatásokat nyújtják, a viktimológusok azt vizsgálják, hogy a sértett feleknek milyen segítségre van szükségük, és hogy mennyire hatékonyak azok az erőfeszítések, amelyek célja, hogy a sértetteket “újra egésszé” tegyék, mind anyagilag, mind érzelmileg. A gyilkosság, nemi erőszak, házastársi bántalmazás, idősek bántalmazása, gyermekbántalmazás és emberrablás áldozatai kapták a legtöbb kutatási figyelmet, de a korábban figyelmen kívül hagyott áldozatok egész kategóriáit fedezték fel újra (pl. a fogyatékkal élők, akiket szokatlanul kiszolgáltatottá tesznek, valamint a munkahelyi erőszak, a gyűlölet-bűncselekmények és a terrortámadások célpontjai). Más csoportokat fedeztek fel és védtek meg, például a személyazonosság-lopás áldozatává vált egyéneket.
A viktimológia egyik fókusza a különböző típusú áldozatok, például a zaklatás, a nemi erőszak és az autólopás gyakoriságának (mind az éves előfordulási, mind az életkori prevalenciaráták) azonosítására és mérésére irányult. Egyes kutatások arra a kapcsolódó kihívásra összpontosítottak, hogy megmagyarázzák, miért változik olyan drámaian az erőszakos áldozattá válás kockázata csoportonként, különösen életkor, nem, társadalmi osztály, faj, etnikai hovatartozás és lakóhely szerint (főként a rutintevékenységek, valamint az életmódválasztás miatt veszélyes személyeknek való kitettség következtében). Egy másik, a viktimológusokat foglalkoztató terület az, hogy a jogrendszer (pl. a speciális osztagok nyomozói, az ügyészi hivatalok által kezelt áldozat-tanúsegítő programok és az államilag kezelt pénzügyi kártérítési programok) hogyan bánik az áldozatokkal, mint a kormány tanúival. A viktimológusok dokumentálták, hogy a sértettek érdekeit és szükségleteit történelmileg rendszeresen figyelmen kívül hagyták, de most már foglalkoznak velük, mivel az áldozatok jogai mozgalom olyan engedményeket vívott ki, amelyek az igazságszolgáltatási rendszeren belül az áldozatokat feljogosítják.
A viktimológusok értékelték az 1970-es évek eleje óta az érdekvédelmi és önsegítő csoportok által kezdeményezett számos projektet (pl. bántalmazott nők menedékhelyei és nemi erőszakkal kapcsolatos krízisközpontok), valamint azokat a jogszabályokat, amelyek lehetővé tették az áldozatok számára, hogy nagyobb beleszólást kapjanak az ügyüket megoldó döntéshozatali folyamatba (pl. olyan ügyekben, mint az ítélethozatal és a feltételes szabadlábra helyezés). A terület azt is vizsgálja, hogy a média, a védelmi termékeket és szolgáltatásokat forgalmazó vállalkozások, valamint a látszólag “áldozatbarát” reformokat és jogszabályokat sürgető politikai csoportok milyen társadalmi reakciókat mutatnak az áldozatok helyzetére. Emellett a viktimológusok tanulmányozzák a múltbeli sérelmek megtorlására irányuló önbíráskodásra való hajlamot, valamint az ezzel ellentétes tendenciát – vagyis a kölcsönös megbékélés előfeltételeként a jóvátétel elfogadására való hajlandóságot -, amely a helyreállító igazságszolgáltatás alternatív paradigmájának alapja. A helyreállító igazságszolgáltatás a közvetítésre, a tárgyalásra, a párbeszédre és a kompromisszumra támaszkodik annak érdekében, hogy a közösségen belül konszenzus alakuljon ki arról, hogy a vétkesnek vállalnia kell a felelősséget a tettéért, és valódi erőfeszítéseket kell tennie a sértett felek megsegítésére és a harmonikus kapcsolatokban keletkezett károk helyreállítására.
A viktimológusok gyakran gyűjtenek saját adatokat, de elemzik a hivatalos bűnügyi statisztikákat gyűjtő kormányzati szervek által szolgáltatott részletes információkat is, amelyek vagy a rendőrségnek bejelentett incidensek (például a Szövetségi Nyomozó Iroda éves egységes bűnügyi jelentései), vagy a lakosság keresztmetszetének nagy reprezentatív mintájába tartozó válaszadók által a kérdezőbiztosoknak közölt incidensek (például a Bureau of Justice Statistics “National Crime Victimization Survey”) alapján készülnek.