Dr. Hunter S. Thompson egyszer azt mondta: “Sosem volt elég furcsa nekem”. Minden tiszteletem és szeretetem a néhai nagy Gonzo-isten iránt, de vajon megenné-e ezeket a szavakat egy ilyen film megtekintése után? Ez valóban az egyik legfurcsább film, amit valaha is kigondoltak, leforgattak, kiviteleztek, akármi is volt az. De a zsenialitása abban rejlik, hogy a káosz és a delíriumos zűrzavar közepette nem is olyan összefüggéstelen. Talán nem több vagy kevésbé őrült avantgárd kísérletezés, mint egy olyan szuper-obskúrus film, mint a Pussbucket.
A különbség szerintem a profizmusban rejlik. Kicsit Russ Meyer jut eszembe; Richard Elfman nagyon óvatosan bánik a kamerájával, soha nem csinál akaratlanul fókuszálatlan vagy maszturbációs szempontból elborult felvételeket, és a díszlettervezőjével (ha lehet, hogy csak ő és a felesége finanszírozta is a filmet) olyan őrületet alkotnak, ami produkciós értékben nem éppen nevezhető silánynak. Tetszik vagy sem, és el tudom képzelni, hogy ez az embereknek határozottan NEM tetszik, itt valami művészet folyik.
Ez is az a fajta film, amit nem lehet leszögezni. Én végig őrülten, szinte görcsösen röhögtem a “cselekmény” egyik-másik lépésén (és igen, van, ha már egyszer bejelentkeztünk a “Zónába” és a 6. dimenzióba, valamint a királynő és a zónán átmenő család évkönyveibe), de vajon teljesen vígjáték-e? Valójában – igen, az. De miféle komédia? Van egy érzékenység, amely időnként erősen kölcsönöz azokból az elragadóan őrült rajzfilmekből az 1920-as és 1930-as évekből (Un Iwerks obskúrus rövidfilmjei jutnak eszembe), de csak időnként, mint a régi dalokat éneklő bitek abban az osztályteremben.
Ezeken kívül vannak fekete arcú (igen, fekete arcú) szereplők, a feketék és a zsidók nyilvánvaló karikatúrái, egy kis ember (az Aranypisztolyos ember színésze), egy óriási békafejű, öltönyös fickó és a Sátán. Említettem már, hogy ez egy fekete-fehérben forgatott musical, és hogy ez is olyan, mintha a Rocky Horror Picture Show nem a rosszasága miatt lenne szerethető, hanem igazi kultikus slágerként valóban f***ott lenne?
Elég a magyarázkodásból – ez olyan értelemben kultikus, mint az Eraserhead vagy az Ichi the Killer, vagy akár az avantgárd egyik igazi old-school gárdája, mint Jack SMith. Tényleg látni kell, hogy elhidd, és megértsd, hogy mennyi forma- és stíluskeveredés dolgozik benne, a nyilvánvaló és vidáman eltúlzott “karakterek” (csak az az egy hajas királynő és a kis fickó között elég lehetne, de akkor mi van a kis fickó új francia szeretőjével?), a hirtelen címlapokról, az időről időre megjelenő animációkról, melyek közül a legmarkánsabb példa egy bélben való utazás.
A zenéről nem is beszélve, ami a film egyik legtisztább zsenialitása (ez és a Blues Brothers, mindkettő jó duplafilmnek, nem túl furcsa módon egy konkrét dalt figyelembe véve, amit itt nem kell megemlítenem, 1980 nagyszerű flúgos musicaljei). Két oldala van: a 30-as évek régi blues- és show-dallamainak felhasználása, már-már speakeasy-dalok, aztán az Oingo Boingo, Danny Elfman ugyancsak fura zenekarának dalai, amiben zeneszerzővé válása előtt játszott. Mondanom sem kell, hogy itt komponál először, és ez remek gyakorlótér a Tim Burton-képek más nagyszerű zenéihez hasonlóan; egyetlen megjelenése a Sátánként egy üvöltés, bár összességében felér ahhoz, amit a bátyja kínál, mint lendületes és merész filmes.
Az, hogy mennyire reagálsz pozitívan a Tiltott zóna merészségére, attól függ, mennyire veszed komolyan. Nem hiszem, hogy mélyreható életre szóló tanulságokat kaptam, de ha rá tudsz tapintani a film hangulatára, akkor megvan. Ennél sokkal furcsábbat nem lehet, és én ezért szeretem, bármilyen feltételekkel is teszi, mint fantáziadús low-budget gonzo komédiát.