Korai történetSzerkesztés
A Village Voice-t 1955. október 26-án indította el Ed Fancher, Dan Wolf és Norman Mailer egy Greenwich Village-i kétszobás lakásból; ez volt a kezdeti terjesztési területe, amely az 1960-as évekre a város más részeire is kiterjedt. 1960-ban a Greenwich Avenue 22-ből a Christopher Street 61-be költözött, a Sheridan Square melletti, háromszög alakú saroképületbe, néhány méterre nyugatra a Stonewall Inntől; majd az 1970-es évektől 1980-ig a 11. utca és a University Place; majd a Broadway és a 13. utca sarkára. A lap 1991-ben az East Village-i Cooper Square-re költözött, 2013-ban pedig a pénzügyi negyedbe.
Az 1950-es és 1960-as évek korai rovatvezetői közé tartozott Jonas Mekas, aki a “Film Journal” című rovatában az underground filmmozgalmat vizsgálta; Linda Solomon, aki a “Riffs” című rovatában a Village klubéletét értékelte; és Sam Julty, aki népszerű rovatot írt az autótartásról és -karbantartásról. John Wilcock a lap első tíz évében minden héten írt egy rovatot. A másik rendszeres szereplője ebben az időszakban Kin Platt karikaturista volt, aki hetente készített színházi karikatúrákat. További prominens törzsvendégek voltak Peter Schjeldahl, Ellen Willis, Jill Johnston, Tom Carson és Richard Goldstein.
Több mint 40 éven át Wayne Barrett volt az újság szennylapírója, aki New York-i ingatlanfejlesztőkről és politikusokról, köztük Donald Trumpról tudósított. Az anyag továbbra is értékes forrás volt a Trump-elnökségről tudósító riporterek számára.
A Voice a New York-i politikáról szóló nyomozásokat, valamint az országos politikáról szóló tudósításokat közölt, művészeti, kulturális, zenei, tánc-, film- és színházi kritikákkal. A Voice írói és karikaturistái három Pulitzer-díjat kaptak: 1981-ben (Teresa Carpenter, feature writingért), 1986-ban (Jules Feiffer, editorial cartooningért) és 2000-ben (Mark Schoofs, nemzetközi tudósításért). A lap szinte megalakulása óta elismeri a New York-i alternatív színházat az Obie-díjakon keresztül. A lap “Pazz & Jop” zenei felmérése, amelyet Robert Christgau indított el az 1970-es évek elején, évente jelenik meg, és továbbra is az ország zenekritikusainak befolyásos felmérése. 1999-ben J. Hoberman filmkritikus és Dennis Lim filmes rovatszerkesztő hasonló Village Voice Film Pollt indított a filmes évről. 2001-ben a Voice szponzorálta első zenei fesztiválját, a Siren Fesztivált, amely minden nyáron ingyenes, évente megrendezett esemény Coney Islanden. A rendezvény 2011-ben Manhattan alsó csücskébe költözött, és a “4knots Music Festival” elnevezést kapta, utalva az East River áramlásának sebességére.
Az 1980-as évektől kezdve a Voice a melegek jogainak határozott támogatásáról volt ismert, és minden júniusban megjelentetett egy éves Gay Pride számot. Története elején azonban az újság homofób beállítottságú hírében állt. Az 1969-es Stonewall-lázadásokról tudósítva az újság “A nagy buzi lázadás” néven emlegette a zavargásokat. Két riporter, Howard Smith és Lucian Truscott IV egyaránt a “buzi” és a “leszbi” szavakat használta a zavargásokról szóló cikkeiben. (Ezeket a szavakat a homoszexuálisok ekkoriban még nem használták egymás megnevezésére). Smith és Truscott a Voice irodájából, amely nagyon közel volt a bárhoz, hozta el sajtóigazolványát, amikor a zavargások elkezdődtek; ők voltak az első újságírók, akik rögzítették az eseményeket: Smith a rendőrséggel együtt a bárban rekedt, Truscott pedig az utcáról tudósított. A zavargások után a Meleg Felszabadítási Front (GLF) megpróbált a Voice-ban melegek és leszbikusok táncait népszerűsíteni, de nem használhatták a “meleg” vagy “homoszexuális” szavakat, amelyeket az újság becsmérlőnek tartott. Az újság a GLF petíciója nyomán változtatott a politikáján. Idővel a Voice megváltoztatta álláspontját, és 1982-ben a második olyan szervezet lett az Egyesült Államokban, amelyről ismert, hogy kiterjesztette az élettársi kapcsolatra vonatkozó kedvezményeket. Jeff Weinstein, a lap alkalmazottja és az UAW 65. körzetének kiadói helyi képviseletének üzemi megbízottja tárgyalt és szerzett megállapodást a szakszervezeti szerződésben arról, hogy az egészségügyi, életbiztosítási és rokkantsági ellátásokat kiterjesszék a szakszervezeti tagok “házastársaival egyenértékű” személyekre.
A Voice versenytársai New Yorkban többek között a New York Observer és a Time Out New York. Tizenhét alternatív hetilap az Egyesült Államokban a Voice korábbi anyavállalata, a Village Voice Media tulajdonában van. A filmes rovat írói és szerkesztői heti rendszerességgel Voice Film Club podcastot is készítettek.
A Voice 1996-ban, miután évtizedekig borítóárat viselt, fizetős hetilapból ingyenes, alternatív hetilappá változott. A Voice honlapja 2001-ben elnyerte a National Press Foundation Online Journalism Award díját, 2003-ban pedig a Editor & Publisher EPpy Award for Best Overall U.S. Newspaper Online Service – Weekly, Community, Alternative & Free díjat.
2005-ben a phoenixi New Times Media alternatív hetilaplánc megvásárolta a céget és átvette a Village Voice Media nevet. A The Village Voice vagy a Village Voice Media korábbi tulajdonosai közé tartoztak Fancher és Wolf társalapítók, Carter Burden New York-i városi tanácsos, Clay Felker, a New York Magazine alapítója, Rupert Murdoch és Leonard Stern a Hartz Mountain birodalomból.
A New Times Media felvásárlásaSzerkesztés
Miután a The Village Voice 2005-ben a New Times Media tulajdonába került, a kiadvány kulcsemberei megváltoztak. A Voice-t ekkor két újságíró irányította az arizonai Phoenixből.
2006 áprilisában a Voice elbocsátotta Chuck Eddy zenei szerkesztőt. Négy hónappal később az újság elbocsátotta Robert Christgaut, a régi zenei kritikust. 2007 januárjában az újság kirúgta Rachel Kramer Bussel szexrovatvezetőt és erotikaírót; Ted Keller hosszú távú kreatív igazgatót, Minh Oung művészeti igazgatót, Lynn Yaeger divatrovatvezetőt és LD Beghtol művészeti igazgatóhelyettest nem sokkal később elbocsátották vagy kirúgták. Donald Forst főszerkesztő 2005 decemberében lemondott. Helyettesét, Doug Simmons-t 2006 márciusában elbocsátották, miután kiderült, hogy egy riporter egy cikk egyes részeit meghamisította. Simmons utódja, Erik Wemple két hét után lemondott. Helyettesét, David Blumot 2007 márciusában rúgták ki. Ezt követően Tony Ortega töltötte be a főszerkesztői pozíciót 2007-től 2012-ig.
A lapnál 1958 és 2008 között dolgozó Nat Hentoff kirúgása további kritikákat váltott ki a vezetőséggel szemben néhány jelenlegi író, maga Hentoff és a Voice ideológiai rivális lapja, a National Review részéről, amely Hentoffot “kincsként” emlegette. 2011 végén Wayne Barrett-et, aki 1973 óta írt a lapnak, elbocsátották. Ezután szolidaritásból felmondott kollégája, az oknyomozó riporter Tom Robbins is.
Voice Media GroupSzerkesztés
A Village Voice Media vezetői, Scott Tobias, Christine Brennan és Jeff Mars 2012 szeptemberében megvásárolták a Village Voice Media lapjait és a hozzájuk kapcsolódó internetes tulajdonságokat az alapítóktól, és megalakították a denveri székhelyű Voice Media Groupot.
2013 májusában a The Village Voice szerkesztője, Will Bourne és helyettes szerkesztője, Jessica Lustig a The New York Timesnak azt mondta, hogy inkább kilépnek a laptól, minthogy további elbocsátásokat hajtsanak végre. Mindketten a közelmúltban kaptak kinevezést. Addigra a Voice 2005 óta öt szerkesztőt alkalmazott. Bourne és Lustig távozását követően a Village Media Group vezetősége kirúgta a Voice három leghosszabb ideje dolgozó munkatársát: Michael Musto pletyka- és éjszakai élet rovatvezetőt, Robert Sietsema étteremkritikust és Michael Feingold színházi kritikust, akik mindannyian évtizedek óta írtak a lapnak. Feingoldot 2016 januárjában újra felvették a The Village Voice írójaként.
2013 júliusában a Voice Media Group vezetői Tom Finkelt nevezték ki szerkesztőnek.
Peter Barbey tulajdonlása és felépítéseSzerkesztés
Peter Barbey a Black Walnut Holdings LLC magántulajdonú befektetési társaságon keresztül 2015 októberében megvásárolta a The Village Voice-t a Voice Media Grouptól. Barbey Amerika egyik leggazdagabb családjának tagja. A családnak évek óta tulajdonrésze van a Reading Eagle című napilapban, amely a pennsylvaniai Reading városát és a környező régiót szolgálja ki. Barbey a Reading Eagle Company elnök-vezérigazgatója, és ugyanezeket a szerepeket tölti be a The Village Voice-nál is. Miután átvette a Voice tulajdonjogát, Barbey a korábban a Rolling Stone-nál dolgozó Joe Levyt nevezte ki ideiglenes főszerkesztőnek, Suzan Gursoy-t pedig, aki korábban az Ad Weeknél dolgozott, kiadónak. 2016 decemberében Barbey Stephen Mooallemet, a Harper’s Bazaar korábbi főszerkesztőjét nevezte ki főszerkesztőnek. Mooallem 2018 májusában lemondott, és a kiadvány bezárásáig nem került a helyére.
A Barbey tulajdonlása alatt megszűntek az escort ügynökségek és telefonos szexszolgáltatások hirdetései.
2018. augusztus 31-én bejelentették, hogy a Village Voice leállítja a kiadvány gyártását és elbocsátja a munkatársak felét. A fennmaradó személyzetet korlátozott ideig archiválási projektek céljából megtartanák. Míg a szabadúszó Steven Wishnia augusztus 31-i írását az utolsó cikkként üdvözölték, amely a honlapon jelent meg, 2021 januárjában egy új eredeti történetet tettek közzé, az elsőt több mint két év után. Két héttel azután, hogy a Village Voice szeptember 13-án beszüntette működését, a társalapító John Wilcock 91 éves korában meghalt Kaliforniában.
Noha a The Village Voice 2018 augusztusában bejelentette, hogy megszűnik, a honlapja, valamint a Twitter- és Facebook-fiókja 2021-ben is aktív és működik.
Még 2021-ben is működik.