Bár a kényszerbetegség és a skizofrénia klasszikus formájukban meglehetősen eltérőek, mindkettő átveheti a másik jellemzőit. A kényszerbetegség tünetei, különösen az agresszív tünetek, gyakran előfordulhatnak a skizofrénia prodromális szakaszában, mielőtt a betegség teljesen manifesztálódna. Eközben, míg a kényszerbetegségben szenvedők általában tudatában vannak annak, hogy cselekedeteik irracionálisak, egyes betegek kevéssé vagy egyáltalán nem látják be állapotukat, ami a téveszme látszatát kelti.
Egy új, több mint 3 millió dániai ember prospektív elemzése azt javasolja, hogy a kényszerbetegség a skizofrénia kockázati tényezője lehet. A JAMA Psychiatry című szaklapban szeptember 3-án közzétett tanulmány szerint a kényszerbetegség korábbi pszichiátriai diagnózisa a skizofrénia kialakulásának körülbelül ötszörösére megnövekedett kockázatával jár együtt.
A több mint 16 000 ember közül, akiknél a vizsgálat során skizofréniát diagnosztizáltak, 2,7 százalékuknál korábban kényszerbetegséget diagnosztizáltak. Amikor a diagnózist kiterjesztették bármely skizofrénia spektrumzavarra, a megnövekedett kockázat még mindig jelentős volt, az esetek 2,3 százalékának volt korábbi kényszerbetegség diagnózisa.
A kockázat akkor is megnőtt, ha az egyénnek nem volt kényszerbetegsége, de az édesanyjának vagy az édesapjának igen. “Több pszichiátriai rendellenesség relatív kockázatát vizsgáltuk, és a kényszerbetegség szülői diagnózisa a második helyen állt a skizofrénia szülői diagnózisa után, ami valakinek a kockázatát illeti” – mondta a kutatás vezető szerzője, Dr. Sandra Meier, az Aarhusi Egyetem Nemzeti Regiszter-alapú Kutatási Központjának munkatársa.
“Ez azt jelenti, hogy egy kényszerbeteg gyermek szülőjének vagy egy kényszerbeteg szülővel rendelkező személynek aggódnia kellene a skizofrénia miatt? A válasz erre nem” – mondta Dr. Helen Blair Simpson, a Columbia Egyetem szorongásos zavarok klinikájának igazgatója. “Az adatok kontextusa mindig fontos, és ebben az esetben a skizofréniában szenvedő emberek kevesebb mint 3 százalékának volt kényszerbetegsége is.”
Simpson azt is elmondta a Psychiatric Newsnak, hogy ennek a tanulmánynak volt egy diagnosztikai korlátja, mivel az enyhe kényszerbetegség eseteit Dániában jellemzően általános klinikusok kezelik. Bár ebbe a vizsgálatba csak olyan betegek kerültek be, akik pszichiátriai kórházi kapcsolattal rendelkeztek, az eredmények nem biztos, hogy minden kényszerbetegségre vonatkoztathatók.
“A tanulmány azonban felvet néhány érdekes kérdést a mentális betegségek pályájával kapcsolatban” – mondta Simpson. “Azt hiszem, sok mentális komorbiditást látunk a pszichiátriai rendellenességeknél, mert az agy szintjén sok neurális szubsztrát közös a különböző rendellenességek között. De amit két betegségként diagnosztizálnak, az lehet, hogy egy árnyaltabb történet, amelyben az egyik rendellenesség olyan tüneteket fejleszt ki, amelyek átfedésben vannak egy másik betegséggel”.”
Ezt a dán tanulmányt példaként használva Simpson felvetette, hogy a megfigyelt összefüggések egy része abból adódhat, hogy kezdetben tévesen diagnosztizálták a kényszerbetegséget ezeknél a betegeknél, akik a skizofrénia prodromális stádiumában voltak, amelyben a kényszeres tünetek először jelentkeztek.
Meier megismételte azt a gondolatot, hogy a kényszerbetegség és a skizofrénia fenotípusa valószínűleg sokkal hasonlóbb, mint ahogyan azt jelenleg értékelik, és hogy a klinikusoknak jobban tudatában kellene lenniük a két betegség közötti kapcsolatnak.
“Még ha az általunk talált összefüggés nem is okozati összefüggés – és ehelyett genetikai vagy környezeti tényezőknek köszönhető epifenomén -, a komorbid kényszerbetegség kezelése megelőzheti és javíthatja a skizofrénia tüneteit, és a betegek így is profitálhatnak belőle” – mondta Meier.
A tanulmányt a Lundbeck Foundation Initiative for Integrative Psychiatric Research támogatta. ■
A “Obsessive-Compulsive Disorder as a Risk Factor for Schizophrenia: A Nationwide Study” címmel itt érhető el.