A rókatűz legrégebbi feljegyzett dokumentációja Kr. e. 382-ből származik, Arisztotelésztől, akinek feljegyzései egy olyan fényre utalnak, amely a tűzzel ellentétben hideg tapintású volt. Az idősebb Plinius római gondolkodó is említést tett az olajfaligetekben izzó fáról.
A rókatüzet a korai tengeralattjáró, a Turtle barométer tűinek és iránytűjének megvilágítására használták. Általában úgy gondolják, hogy ezt Benjamin Franklin javasolta; Benjamin Gale levelezésének olvasása azonban azt mutatja, hogy Benjamin Franklinnel csak akkor konzultáltak alternatív világítási formákról, amikor a hideg miatt a rókatűz nem működött.
A korai tudósok és természettudósok által a rókatűzre tett számos további irodalmi utalás után 1823-ban fedezték fel annak okát. Megvizsgálták a bányákban lévő fából készült tartógerendák által kibocsátott izzást, és megállapították, hogy a lumineszcencia gombásodásból ered.
A rókatűzben szereplő “róka” szó talán nem az állat nevéből, hanem az ófrancia faux szóból származik, amelynek jelentése “hamis”. A rókáknak az ilyen tüzekkel való társítása azonban széles körben elterjedt, és a japán folklórban is előfordul.