Hagyományos PU: technika és eredmények
A hagyományos PU technikáját Blandy 1968-ban írta le aprólékosan, és akkoriban a leírása bevallottan a Leadbetter által népszerűsített, bevett eljárás adaptációja volt (1). Blandy eljárásának megkülönböztető jellemzője azonban az volt, hogy az urethrocutan anasztomózis befejezéséhez a perineális bőr helyett rugalmas, mobilis skrotális bőrlebenyt használt. Annak ellenére, hogy a módszer csaknem ötven éves, sok urológus még mindig a Blandy által leírt PU-t végzi a kortárs urológiai gyakorlatban.
Blandy leírása a hagyományos uretroplastikáról egy fordított Y alakú perineális metszést tartalmazott a skrotális lebeny mobilizálásával a bulbáris húgycsőszakasz felé. Először a húgycsövet nyitották meg, majd a szűkült húgycső bemetszése és a verumontanum azonosítása következett. A herezacskólebenyt és a megmaradt bőrt végül nem felszívódó varróanyaggal a lenyúzott bulbáris húgycső széléhez varrtuk, így fejezve be az uretrostomiát. Ez a meglehetősen egyszerű eljárás azóta is a PU fő támasza (4).
1971-ben Blandy egy frissített, retrospektív PU-tapasztalatot publikált a korábban általa leírt technikával (6). A 70 bejelentett esetből, köztük 51 (73%, 51/70), akik a Johansen-féle második stádiumú uretroplastika további kiegészítésére mentek tovább, a medián 3 éves követés során egyetlen esetben sem számoltak be visszatérő szűkületről, inkontinenciáról vagy impotenciáról. A spongiosumból származó vérzés, a skrotális lebeny csúcsának leválása, az ellentétes varratvonalak áthidalása és a fisztulaképződés voltak a fő komplikációk.
Egy nagy, retrospektív kortárs sorozatban, amelynek medián követési ideje 22 hónap volt, McAninch és munkatársai 38 olyan férfi kedvező kimeneteléről számoltak be, akiknél mély húgycsőszűkület miatt hagyományos PU-t végeztek (7). Bár a szűkület elhelyezkedése és etiológiája eltérő volt, a PU-n átesett férfiak esetében a leggyakoribb etiológiát a hypospadias javítását követő szűkület és az LS jelentette. A húgycsőszűkület összetettségét tükrözi, hogy a sorozat több mint felénél (61%, 23/38) korábban húgycsőplasztikát végeztek. A PU létrehozásával járó első stádiumú húgycsőplasztikát követő ürítési szokásokkal való általános elégedettségükre hivatkozva csak kilenc beteg (24%, 9/38) döntött úgy, hogy második stádiumú húgycsőplasztikát végeznek. Érdekes módon, ahogy az összes urethroplastica száma nőtt a vizsgálati időszak alatt, úgy nőtt a végleges első stádiumú beavatkozások száma is.
A hagyományos PU legnagyobb és talán legátfogóbb retrospektív elemzését a közelmúltban Barbagli és munkatársai végezték el 173 betegen, 29 év alatt (8). A 62 hónapos medián követési idővel a vizsgálók 70%-os általános sikerességi arányról számoltak be, amelyet a műtét utáni műszermentességként definiáltak. Az életkor, a 6 cm-nél nagyobb szűkület hossza és a hypospadias-műtét utáni szűkület mind kedvező prognosztikai indikátor volt a sikeres PU szempontjából, míg azoknál a betegeknél, akiknél a kórtörténetben fertőzéses vagy traumás eredetű szűkület szerepelt, a legnagyobb volt a PU sikertelenségének kockázata. McAninch sorozatának eredményeit tükrözve a betegek közel 75%-a elhalasztotta a második stádiumú uretroplasztika lehetőségét, és a PU mellett döntött. Egy hasonló, ugyanebben az évben publikált sorozat egy nagy, több intézményt érintő európai tapasztalatot vizsgált 215 LS-beteggel, akiknek komplex húgycsőszűkületes betegsége volt. A betegek jelentős hányadánál (21,8%, 47/215) hagyományos megközelítéssel végeztek végleges PU-t, hasonló, 72%-os sikerességi aránnyal (9).
A megfigyelés, hogy a tervezett kétlépcsős uretroplastika részeként PU-n átesett betegek nyugodtan lemondhatnak a második lépcsőről, felvetette a kérdést, hogy indokoltak-e “heroikus” kísérletek a húgycső folytonosságának megteremtésére. A Duke Egyetem 11 éves tapasztalata kedvező eredményeket mutatott a PU-val 63 beteg közül 44-nél, akiknél a tervezett kétlépcsős uretroplastika csak az első szakaszát végezték el. A 38,5 hónapos utánkövetés során egyetlen betegnél sem volt szükség újbóli műtéti beavatkozásra vagy tágításra, és minden beteg nagyfokú boldogságról számolt be a műtétet követően (10).
Az adatok viszonylagos szűkössége ellenére a hagyományos PU-t értékelő meglévő retrospektív sorozatok általában kiváló eredményeket mutatnak a szűkület kiújulása és az életminőség tekintetében, függetlenül a szűkület etiológiájától. A hagyományos PU-n átesett betegeknél a PU szűkületének kialakulása ritkán fordul elő, amit leginkább úgy lehet elkerülni, ha a sebész az Y alakú perineális metszés elvégzése előtt meghatározza a megfelelő herezacskóhosszúságot. Mivel azonban a PU egyre inkább elfogadható kezeléssé válik a rekonstrukciós eszköztárban a bonyolultabb esetekben, az olyan páciens-tényezők, mint az elhízás vagy a pánurethralis szűkület betegség, kihívássá tehetik a hagyományos PU elvégzését. Felismerve ezt a korlátozást, a tanulmány szerzői egy újszerű 7 lebenyes PU technika részletes leírásáról és eredményeinek áttekintéséről számolnak be, amely nem igényli a lebenyhossz becslését a bemetszés előtt (11).