A mai piazza alaprajzát 1811 és 1822 között Giuseppe Valadier építész tervezte neoklasszikus stílusban, Eltávolította Giacomo Della Porta 1572-ben emelt szerény szökőkútját, és lebontott néhány jelentéktelen épületet és véletlenszerűen magas árnyékoló falakat, hogy két félkört alakítson ki, emlékeztetve Bernini tervére a Szt. Péter térre emlékeztető, az eredeti szűkös, trapéz alakú, a Via Flaminia központú tér helyett.
Valadier Piazza del Popolo azonban lényeges elemként építette be a fák zöldjét; terét egy harmadik dimenzióban képzelte el, ami a Pinciótól a balusztrádos kilátóhoz vezető viale építésében jutott kifejezésre (fent, jobbra).
A Piazza közepén I. Szety egyiptomi obeliszkje áll (amelyet később II. Ramszesz állíttatott) Heliopoliszból. Az obeliszk három oldalát I. Szety uralkodása alatt faragták, a negyedik oldalát pedig II. Ramszesz alatt. A Flaminio-obeliszk vagy Popolo obeliszk néven ismert obeliszk a második legrégebbi és az egyik legmagasabb obeliszk Rómában (mintegy 24 m magas, illetve a talapzatával együtt 36 m). Az obeliszket i. e. 10-ben Augustus parancsára hozták Rómába, és eredetileg a Circus Maximuson állították fel. Domenico Fontana építészmérnök 1589-ben az V. Sixtus városrendezési tervének részeként állította fel újra a téren. A téren korábban egy központi szökőkút is volt, amelyet 1818-ban áthelyeztek a Piazza Nicosiára, amikor az obeliszk talapzata köré egyiptomi stílusú oroszlánokat formázó szökőkutat építettek.
Északi irányból nézve (illusztráció, jobbra) a piazzáról három utca ágazik ki a városba, amelyek az úgynevezett “háromágú szigonyt” (il Tridente) alkotják: középen a Via del Corso, balra a Via del Babuino (1525-ben Via Paolinaként nyitották meg) és jobbra a Via di Ripetta (1518-ban X. Leó nyitotta meg Via Leonina néven). Az utak csomópontjait a Santa Maria dei Miracoli (1681) és a Santa Maria in Montesanto (1679) ikertemplomai (chiese gemelle) határozzák meg, amelyeket Carlo Rainaldi kezdett el építeni, majd Bernini és Carlo Fontana fejezett be. Az ikertemplomok közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy nem pusztán egymás másolatai, mint amilyenek egy neoklasszicista projektben lettek volna, hanem részleteikben különböznek, és szimmetrikus egyensúlyukon belül barokk módra változatosságot kínálnak.
A központi utca, amelyet ma Via del Corso néven ismerünk, az ókori Via Lata volt, és észak felé a városkapun túl, dél felé pedig a Piazza Venezia (korábban Piazza San Marco), a Capitol és a Forum felé az ókori római úttal, a Via Flaminia-val kapcsolódik. A Via di Ripetta Augustus mauzóleuma mellett vezet a Tiberishez, ahol a Porto di Ripetta nevű barokk folyóparti kikötő volt a 19. század végi pusztulásáig. A Piazza di Spagnával összekötő Via del Babuino (“Pávián”) a nevét egy groteszk Silenus szoborról kapta, amely a népnyelvben a “pávián” nevet kapta.
A piactól északra áll a Porta del Popolo, amelyen túl a Piazzale Flaminio és a Via Flaminia kezdete található. A kaput Bernini 1655-ben VII. Sándor pápa számára alakította át a jelenlegi megjelenésére, hogy a római katolikus hitre való áttérését és lemondását követően Krisztina svéd királynőt Rómában köszönthesse. A Santa Maria del Popolóval szemben áll a Carabinieri állomás, amelynek kupolája a templom kupoláját tükrözi.
Valadier urbanisztikai tervében megépítette a hozzá illő palazzókat, amelyek keretet adnak az ikertemplomok díszletének, és kompozíciójának két sarkát tartják le. Ezekkel szemben egy harmadik palazzót helyezett el, és hozzáillesztett egy alacsony, a Santa Maria del Popolo oldalát árnyékoló, finom kora reneszánsz homlokzatú építményt, amely együttesen tartja le a két északi sarkot. Valadier ezt az újonnan meghatározott ovális előudvart Róma városa felé azonos, íves, exedra-szerű tereket alkotó falsávokkal körvonalazta. A nyugati mögött egy fákból álló paraván takarja a mögötte lévő épületek rendezetlen homlokzatait.
SzökőkutakSzerkesztés
Az 1820-as években készült el az Acqua Vergine Nuovót szállító vízvezeték, amelynek vize lehetőséget biztosított a szökőkutak és medencéik számára, amelyek a rioneori városrész szokásos közüzemi vízellátását biztosították. A reneszánsz óta az ilyen végponti szökőkutak alkalmat adtak a Rómában mostrának vagy show-nak nevezett nagyszabású végponti vízi bemutatóra is. “Ami egy szökőkutat mostrává tesz, az alapvetően nem a mérete vagy a pompája, hanem az a sajátos elnevezése, hogy a szökőkút a vízvezeték egész teljesítményének nyilvános emlékműve.” Valadier szökőkutakat tervezett a Pincio lejtőjének felső szintjére, de ezek részben vízhiány miatt nem valósultak meg.
A piazza mindkét oldalán, keletre és nyugatra Giovanni Ceccarini (1822-23) szökőkútjai állnak, amelyekhez illeszkedő kompozíciókban egy központi alakot két kísérő figura szegélyez, és amelyeket Az évszakok (1828) neoklasszikus szobrai szegélyeznek. A nyugati oldalon áll a Fontana del Nettuno (Neptunusz-kút), a háromágú szigonnyal rendelkező Neptunuszt két triton kíséri. Róma a Tiberis és az Aniene között a keleti oldalon, a Pincio meredek lejtőjével szemben a vízvezeték végállomását, a mostrát ábrázolja. Dea Roma lándzsával és sisakkal felfegyverkezve, előtte a Romulust és Remust tápláló farkaslány.
A piazza közepén található a Fontana dell’ Obelisco: az obeliszket négy miniszökőkút csoportja veszi körül, amelyek egy-egy lépcsős talapzaton álló oroszlánból állnak.