Nemzetiség: Amerikai. Született: Alfredo James Pacino New Yorkban, 1940. április 25-én. Iskolai végzettség: Iskola: High School of the Performing Arts, New York; Herbert Berghof Studio Charles Laughton irányítása alatt; 1966-tól Actors Studio, New York. Karrier: A Commentary magazin irodájában dolgozott postásfiúként, filmes jegyszedőként és épületfelügyelőként; majd off-off-Broadway színész; 1969-Broadway debütálás a Does the Tiger Wear a Neckie? című darabban; filmbemutató az Én, Natalie című darabban; 1970-tag a Lincoln Center repertoárszínházában; a Patkányok című színdarab rendezője Bostonban; 1977-Pavlo Hummel alapkiképzése című színdarabban Bostonban és New Yorkban; 1982-84- társművészeti igazgató, Actors Studio; 1984-London színpadi debütálás az Amerikai bivalyban. Díjak: Legjobb férfi mellékszereplő, National Board of Review, Legjobb színész, National Society of Film Critics, A Keresztapa, 1972; Legjobb színész, National Board of Review, Legjobb filmszínész-dráma, Golden Globe, Serpico, 1973; Legjobb színész, British Academy Award, A Keresztapa, II. rész, 1974; Legjobb színész, British Academy Award, Legjobb színész, Los Angeles Film Critics Association, Legjobb színész, San Sebastian International Film Festival, Dog Day Afternoon, 1975; Legjobb színész, Oscar-díj, Legjobb színészi alakítás filmdrámában, Golden Globe-díj, A nő illatáért, 1992; Chevalier dans l’Orde des Arts et de Lettres, 1995; Kiváló rendezői teljesítmény dokumentumfilmben, Directors Guild of America, Legjobb színész, Boston Society of Film Critics Awards, Donnie Brasco, 1997. Ügynök: c/o CAA 9830 Wilshire Boulevard, Beverly Hills, CA 90212, USA.
Filmek, mint színész:
1969
Én, Natalie (Coe) (mint Tony)
1971
Pánik a Needle Parkban (Schatzberg) (mint Bobby)
1972
A Keresztapa (Coppola) (mint Michael Corleone)
1973
Scarecrow (Schatzberg) (mint Lion); Serpico (Lumet) (mint Frank Serpico)
1974
A Keresztapa, II. rész (Coppola) (mint Michael Corleone)
1975
Dog Day Afternoon (Lumet) (mint Sonny)
1977
Bobby Deerfield (Pollack) (mint Bobby Deerfield)
1979
. . . És igazságot mindenkinek (Jewison) (mint Arthur Kirkland)
1980
Cruising (Friedkin) (mint Steve Burns)
1982
Szerző! Author! (Hiller) (mint Travalian)
1983
Scarface (De Palma) (mint Tony Montana)
1985
Revolution (Hudson) (mint Tom Dobb)
1989
Sea of Love (Becker) (mint Frank Keller)
1990
Dick Tracy (Beatty) (mint Big Boy Caprice); A Keresztapa, III. rész (Coppola) (mint Michael Corleone)
1991
Frankie és Johnny (Garry Marshall) (mint Johnny)
1992
A nő illata (Brest) (mint Lt. Col. Frank Slade); Glengarry Glen Ross (Foley) (mint Ricky Roma)
1993
Carlito’s Way (De Palma) (mint Carlito Brigante); Jonas a sivatagban (mint Ő maga)
1995
Two Bits (A Day to Remember) (James Foley) (mint Gitano Sabatoni); Heat (Michael Mann) (mint Vincent Hanna)
1996
City Hall (Becker) (mint John Pappas polgármester); Donnie Brasco (Newell) (mint Lefty Ruggiero)
1997
Az ördög ügyvédje (Hackford) (mint John Milton)
1999
The Insider (Mann) (mint Lowell Bergman); Any Given Sunday (Stone) (mint Tony D’Amato)
Film mint rendező:
1996
Looking for Richard (+ ro mint III. Richárd, pr, co-sc)
1999
Chinese Coffee (+ ro mint Harry)
Publikációk
PACINO-tól: cikkek-
Interjú, a Time Out (London) 1984. szeptember 6-i számában.
Interjú, in Ciné Revue (Párizs), 1986. január 30.
Interjú J. Schnabellel, in Interview (New York), 1991. február.
Interjú Teresa Carpenterrel, in Guardian (London), 1991. december 3.
PACINO-ról: könyvek-
Zuckerman, Ira, The Godfather Journal, New York, 1972.
Puzo, Mario, The Making of The Godfather, Greenwich, Connecti-cut, 1973.
Yule, Andrew, Life on the Wire: The Life and Art of Al Pacino, New York, 1991.
Schoell, William, The Films of Al Pacino, Secaucus, New Jer-sey, 1995.
PACINO-ról: cikkek-
Current Biography 1974, New York, 1974.
Thomson, D., “Two Gentlemen of Corleone”, in Take One (Montr-eal), 1978. május.
Strasberg, Lee, in Photoplay (New York), 1980. április.
Williamson, Bruce, “Al Pacino”, in The Movie Star, szerkesztette Elisabeth Weis, New York, 1981.
Image et Son (Párizs), 1982. január.
Chute, David, “Sebhelyesarcú”, in Film Comment (New York), 1984. február.
Stivers, Cyndi, “Sunny-Side Up”, in Premiere (New York), 1991. október.
Richards, David, “Sunday View”: Pacino’s Star Turn Reflects the Glories of Rep,” in New York Times, 1992. július 5.
Minsky, Terri, “Descent of a Man,” in Premiere (New York), 1993. február.
Dullea, Georgia, “Al Pacino Confronts a Gala, Kudos, Fame and His Own Shyness”, in New York Times, 1993. február 22.
Film Dope (Nottingham), 1994. április.
Weinraub, Bernard, “De Niro! Pacino! Again Together Again for First Time”, in New York Times, 1995. július 27.
Breslin, Jimmy, “The Oddfather”, in Esquire (New York), 1996. február.
Reed, Rex, “Al életműve”, in Esquire (New York), 1996. február.
Lemon, B., “Stage Center,” in New Yorker, 1996. augusztus 12.
Andrew, Geoff, “To Play the King,” in Time Out (London), 1997. január 15.
Bourget, Jean-Loup, Michel Ciment, and Michel Cieutat, “Al Pacino,” in Positif (Párizs), 1997. február.
Norman, Barry, “Why Pacino’s Way Is a Winner”, in Radio Times (London), 1997. február 1.
Macnab, Geoffrey, and John Wrathall, “The Infiltrator/Donnie Brasco”, in Sight and Sound (London), 1997. május.
* * * *
Al Pacino karrierje összekapcsolódik olasz-amerikai kortársának, Robert De Nirónak karrierjével. Mindketten New York-i születésűek, mindketten a hetvenes évek elején váltak filmsztárrá, és többnyire élénken megvalósított karaktereket játszottak, akik (a törvény mindkét oldalán) a korabeli városi miliőben léteznek. Pacino első nagy szerepe Michael Corleone A keresztapában; De Niro Michael apját alakította a folytatásban, A keresztapa, II. részben. Két évtizeddel később mesteri párost alkottak a Heatben, ahol Pacino a zsaru, aki megszállottan követi De Niro gengszterét. Végül, és ami a legfontosabb, színészi stílusuk egyértelműen a Method iskolából ered, Pacino pedig fontos szerepet játszott a híres New York-i Actors Studio folytatásában és fejlesztésében.
Pacino színészi gyökerei nyilvánvalóak a legkorábbi alakításaiban, amelyek a spontaneitást, az improvizációt, valamint az extravagáns modort és kifejezésmódot hangsúlyozzák, olyannyira, hogy a színészi játék azzal fenyeget, hogy a filmek létjogosultságává válik. Pontosan ez a helyzet a Pánik a Tűzoltóparkban című filmben a fiatal drogos, a Madárijesztőben a családját elhagyó csavargó, a Serpicóban a korrupt rendőrség ellen egyedül harcoló becsületes New York-i zsaru, a Kutyanap délutánban pedig a szeretője nemváltoztató műtétjét finanszírozni akaró leendő bankrabló szerepében. Ezekben a filmekben (valamint A keresztapa és A keresztapa második részében) való szereplése tette Pacinót az 1970-es évek egyik legfontosabb sztárjává. Az első négy filmben nyújtott alakításai szinte őrült ideges energiával, mély intenzitással és sebezhetőséggel párosuló erőpróbák. Ez az energia egyszerre tűnik pozitív tulajdonságnak, fertőzőnek és ellenállhatatlannak, és maszknak, védekezésnek a történet többi szereplője vagy a történetben működő erők által jelentett állandó fenyegetéssel szemben.
A két Keresztapa-filmben végzett munkája volt azonban az, amely Pacinótól egy sokkal összetettebb pszichológiai karakter megformálását követelte meg. Itt drasztikusan megváltozik a színészi stílusa, mivel visszafogottabbá és visszafogottabbá válik. Az ő Michael Corleonéja fiatal, amerikai háborús hősként indul, tisztességes ösztönökkel rendelkező férfiként, akitől elvárható, hogy megnősüljön, családot alapítson, és közösségének oszlopos tagja legyen. Ahogy telik az idő, és Michael egyre mélyebben és kérlelhetetlenül belekeveredik a családja “üzletébe”, Pacino fokozatosan és egyre finomabban alakítja karakterét egy erőteljes, de mégis tragikus figurává: egy olyan emberré, aki hagyta magát elcsábítani és végül megrontani, olyannyira, hogy képes a legelvetemültebb és legszörnyűbb gonosz cselekedetekre is felbujtani (például elrendeli Fredo, a saját testvére meggyilkolását). Ellentétben pszichopata másik testvérével, Sonnyval, akit elsősorban az indulatok és az érzelmei irányítanak, Michael intelligens ember, akinek jobban kellene tudnia. Így a lelke megfertőződik, és egyszerre válik érzelmileg elfojtottá és tragikusan képtelenné arra, hogy változtasson a sorsán. A fáradtság köpenye emészti, amely kísérti őt, felülírva és meghatározva jellemét, jobban, mint bármilyen elért hatalom. Fejlődő jellemének ez az aspektusa drámaian megmutatkozik a harmadik Keresztapa-filmben, amely másfél évtizeddel A keresztapa második része után készült, és amelyben Michael Corleone végigszenvedi szeretett lánya halálát.
Pacino karrierje nem volt mentes a számítási hibáktól. Ezek közül a legfontosabbak a Cruising, egy ízléstelen, kínos thriller, amelyben karaktere, egy New York-i zsaru álcázza magát, és belép egy meleg alvilágba, hogy felkutasson egy gyilkost; a Bobby Deerfield, egy borzalmas szappanopera, amelyben egy autóversenyzőt játszik, aki egy gyönyörű, de súlyos beteg nővel romantikázik; a Revolution, egy abszurd forradalomháborús dráma, amelyben egy prémvadász szerepét kapta; és a Sebhelyesarcú, messze a legrosszabb filmes alakítása, amelyben felháborítóan túljátssza egy kubai drogdíler szerepét. De Pacino sztársága megmaradt, és a kilencvenes években és azon túl is kitartott, mint olyan jelentős filmes személyiség, akinek egy filmben való szerepeltetése azt a filmet eseménnyé teszi.
-Robin Wood
A nyolcvanas éveket egy másik New York-i zsarut alakító szolid sztárszereppel zárta a Sea of Love-ban, kellő forróságot generálva az Ellen Barkinnal való szerelmi jeleneteiben, és bemutatva a karaktere által átélt érzelmek bőséges skáláját. Ugyanez a helyzet a Carlito’s Way című filmben is, amelyben egy megfáradt, utcai Puerto Ricó-i bűnözőt alakít, aki megpróbál jó útra térni. A Frankie és Johnnyban egy volt fegyenc szerepében, aki beleszeret egy vonakodó pincérnőbe, soha nem volt ennyire behízelgő; hatásosan alakította Michael Corleone-t az egyébként csalódást keltő A keresztapa harmadik részében; szórakoztató volt nézni a Dick Tracyben az élénken fenyegető Big Boy Caprice szerepében; és eljutott az idősek szerepéig, szépen alakította a bölcs, öreg olasz bevándorló nagyapát a Két bitben, egy depresszió korabeli nosztalgiadarabban.
Pacino két legfontosabb 1990-es évekbeli filmjében olyan extravagáns karaktereket alakít, akik a maguk módján a Pánik a Tűzoltóparkban, a Madárijesztőben, a Kutyanap délutánban és a Serpicóban játszott szerepeinek öregedő folytatásai. Az Egy nő illatáért régóta esedékes Oscar-díjat érdemelt ki egy vak, mogorva, végül öngyilkos hajlamú volt katonaezredest alakítva. De még jobb a Glengarry Glen Rossban, amelyet David Mamet színpadi darabjából adaptált, és amely egy csoport ingatlanügynök nyomásáról és frusztrációiról szól. Pacino játssza Ricky Romát, aki kemény, kemény és dörzsölt. Roma egy nagymenő, aki mesteri manipulátor módjára pszichológiai-metafizikai vonalat húz ügyfeleire. Azok, akik ingatlanvásárlással kapcsolatban érdeklődnek Románál, nem is annyira az ügyfelei, mint inkább az áldozatai. Roma szerepében Pacino színészi bravúrt nyújt. Ha itt látjuk őt, amint Mamet csattanós párbeszédeit – egyszerre élénk és tudatos, egyszerre finom és széles ecsetvonásokkal – ontja magából, akkor egy mesterszínészt látunk, aki csúcsformában van.
Az évtized második felében Pacino egy öregedő profi futballedzőt és egy harsány hangú harcost alakított (az Any Given Sunday-ben); egy öregedő, fáradt, alacsony rangú okostojást (a Donnie Brasco-ban egy olyan karaktert játszott, aki a gengszterek táplálékláncában Michael Corleone ellentéte); egy elkötelezett televíziós hírmagazin-producer, aki egy Woodward/Bernstein-klón, és kitartásában Serpico-szerű (a The Insiderben); és maga az ördög, egy nagyhatalmú ügyvédi iroda karizmatikus, démoni vezetője (Az ördög ügyvédjében). Pacino pályafutása során nagyon sok karaktere – legyen az zsaru vagy szélhámos – New York-i. Így hát helyénvaló volt, hogy a City Hallban New York polgármesterét alakította. Mindezekben a filmekben Pacinót élvezet nézni – különösen akkor, amikor a karakterei mutogatnak, kiabálnak, és hagyják, hogy az érzelmeik átáramoljanak a vásznon.
Pacino pályafutása során gyakran visszatért a színpadra, ahol Shakespeare-szerepeket játszott, többek között III. Richárdot és Julius Caesart. A rendezői pályára 1996-ban lépett egy olyan filmmel, amely személyes és különleges volt számára: A Richárdot keresve című ambiciózus dokumentumfilm óda a bárdhoz és tükörképe annak, hogy Pacinót végtelenül lenyűgözte III Richárd karaktere. A Looking for Richardban Pacino bemutatja, hogyan ír Shakespeare “nagy szavakat” “nagy jelentéssel”, és megtanítja a nézőket “érezni”. Férfiakkal és nőkkel készített utcai interjúkat is tartalmaz, amelyek a Shakespeare-re adott válaszokat és a Shakespeare-rel kapcsolatos érzéseket tárják fel, és rámutat arra a tévhitre, hogy csak angol színészek játszhatják a Bárdot. A Looking for Richard III. Richárd karakterét is vizsgálja, Pacino rendezésében és szereposztásában a darabot. A film elsősorban arra emlékeztet, hogy Shakespeare érzelmei és konfliktusai a mai világban is mindig aktuálisak maradnak.
-frissítette: Rob Edelman