A 1999-2006 között futó The West Wing lazán átfogta a George W. Bush-korszakot, és – álláspontunktól függően – vagy egy dicsőséges párhuzamos univerzumot kínált, amelyben a Fehér Ház mindent jól csinált, vagy egy szentimentális, a való világtól elszakadt liberális fantáziát. Objektív szempontból az első három évad tökéletes volt. Aaron Sorkin dialógusai pezsgtek, a szereposztás javíthatatlan volt, a rendezés dinamikus, a narratíva lendületes. Ez nem tarthatott sokáig.
Sokan azt állítják, hogy Zoey Bartlet elrablása a negyedik évad végén végzetes hanyatlásba taszította a sorozatot. A rothadás azonban az Isaac és Ishmael, a harmadik évad utolsó leforgatott, de elsőként sugárzott epizódjával kezdődött. Ez egy cápaugrás volt, amelynek következményei csak egy sorozattal később váltak világossá, köszönhetően az adás dátumának: 2001. október 3.
Az Izsák és Ismáel, amelyet a judaizmus és az iszlám bibliai atyáiról neveztek el, Sorkin gyors válasza volt 9/11-re. Szándékai tisztességesek voltak, de a stáblista előtti jelenettől kezdve valami nem stimmelt. A szereplők saját maguk szerepében jelentek meg, és elmagyarázták, hogy ez egy nem kanonikus epizód (“Egy történetmesélési tévedés”, ahogy Bradley Whitford, azaz Josh Lyman kabinetfőnök-helyettes akaratlanul is pontosan fogalmazott). Kivéve, hogy aztán ott volt Janel Moloney, aki furcsa módon Josh asszisztenseként, Donnaként szerepelt, hogy elejtse azt a kínzó csemegét, hogy a harmadik évadban “lesz egy barátom”.
Az sem segített, hogy az Isaac és Ismáel után Két katedrális következett. Ez a fenséges második évadzáró látta Bartlet elnököt, amint újragondolja a második ciklusát, miközben gyászolja a titkárnőjét, válságot kezel Haitin, és felkészül egy trópusi viharra. Nem sokkal azután, hogy a templomban “szemétládának” nevezte Istent, ez a hívő katolikus kisétált a sajtó elé, és egy, az epizódban korábban okosan jelzett gesztussal jelentette be jelöltségét. Szellemesen, meghatóan és magabiztosan foglalta össze mindazt, ami a műsort olyan ellenállhatatlanná tette. Az egyetlen út lefelé vezetett.
A sorozat mindig is hajlamos volt a didaktikusságra, az Isaac és Ismael esetében a sorozat szó szerint vette a kifejezést: a Fehér Ház lezárása mellett a munkatársak kioktatták a látogató középiskolásokat, akik irányadó kérdéseket tettek fel a terrorizmusról. Találjátok ki, kik voltak a közönség megbízottjai ebben a kis felállásban? Legalábbis kitűnő tanulók voltak, szóval köszönet érte, Sorkin professzor úr. Egy olyan sorozat számára, amely a közönségének intelligenciát tulajdonított, ez eléggé sértő volt.
Minden ismerős arc egy-egy tanulságos anekdotát vagy éles eszű csattanót osztott ki, hogy egy összetett kérdést felgöngyölítsen. Néhány prédikáció tiszteletben tartotta a kialakult személyiségjegyeket, néhány viszont nem igazán. A faji és vallási profilalkotásról szóló párhuzamos, felületes erkölcsi játék során Leo (John Spencer) itt csak egy epizód erejéig vált rasszistává, amikor kihallgatott egy Fehér Házi alkalmazottat, akinek a neve megegyezett egy terrorista álnevével.
Ezt az egyszeri esetet el lehetett volna utasítani, mint egy merész, jó szándékú melléfogást. De a hibái kezdtek átszivárogni a sorozatba. A legjobb pillanataiban a sorozat prédikálás nélkül hozta fel a lényeget. De ami egykor szenvedélyes és komoly volt, az most lekezelővé és önigazolóvá vált, és ami korábban könnyednek tűnt, kezdett túlzásba esni. A karakterek kezdtek eltűnni a történet közepén (Sam), rosszul kezelték őket (CJ) vagy zavarba ejtően viselkedtek (Toby). Mire Alan Alda és Jimmy Smits belerázódtak Bartlet potenciális utódainak karaktereibe, a The West Wing már lejtőre került.
{{topLeft}}
{{bottomLeft}}
{{{topRight}}
{{bottomRight}}
{{/goalExceededMarkerPercentage}}
{{/ticker}}
{{heading}}
{{#paragraphs}}
{{.}}}
{{{/paragraphs}}}{{{highlightedText}}
- Megosztás a Facebookon
- Megosztás a Twitteren
- Megosztás e-mailben
- Megosztás a LinkedInen
- Megosztás a Pinteresten
- Megosztás a WhatsAppon
- Megosztás a Messengeren