Képzeld el ezt: Fogja a jegyét a pultnál, sétáljon kb. 200 métert egy kis váróteremig, rendeljen egy koktélt, dőljön hátra, és pihenjen. Hamarosan bezárulnak az ajtók. A szoba leválik a terminálról, és elindul … egészen a gépedig, majd a gép ajtajához csatlakozik. Ön a helyére sétál, koktéllal a kezében. Eero Saarinen dullesi építész a jövő repülőterét éppen erre a dologra építette: a “mobil váróteremre”, egy kerekeken guruló váróteremre, amelyet úgy terveztek, hogy csökkentse a távolságot a jegypult és a repülőgép között.
A mobil várótermek – az italkiszolgálástól eltekintve, amelyre soha nem került sor – évtizedekig a dullesi utazási élmény részét képezték, és körülbelül 50 ilyen jármű működött. Aztán jöttek a sugárhídak, a TSA ellenőrzőpontok és az AeroTrain. Amikor az 2010-ben megnyílt, a Saarinen-féle mobil várótermek többnyire relikviákká váltak.
De még mindig lehet, hogy eljutsz egy körre. A repülőtéren ma is 36 guruló járatot tartanak fenn, leginkább a D csarnokban, ahol nincs AeroTrain állomás. Naponta néhányszor pedig egy mobil váróterem közvetlenül fel- vagy leszállítja az utasokat a repülőgépre – például amikor az időjárás vagy mechanikai problémák miatt nem lehet kijutni a kapuhoz. A következő egy évben a régi várótermek még új belső teret és tévét is kapnak, majd távolabb wi-fi-t.
Igen, lehet, hogy nem a fél évszázaddal ezelőtt elképzelt fényűző szalonok, de nehéz nem szédülni egy kicsit az ablakon bámulva, ahogy a váróterem az aszfalton, az irányítótornyok mellett és a 747-esek mellett kanyarog az utazás következő állomása felé.
Ez a cikk a Washingtonian 2016. novemberi számában jelent meg.
Megosztás Tweet
Michael J. Gaynor írt már hamis Navy SEAL-ekről, egy mobiltelefon nélküli városról, orosz kém háziúrjáról és sok más furcsa és izgalmas történetről a Washingtonian számára. Washingtonban él, ahol a főbérlője már nem orosz kém.