Az optimizmus általában az egyik legkívánatosabb pszichológiai tulajdonságnak számít. Jobban szeretünk optimistákkal lenni, mint pesszimistákkal, és úgy gondoljuk, hogy az optimizmus általában sikeresebb életstratégia. “Kockás optimistának” lenni (a híres “South Pacific” dal szavaival élve) azt jelenti, hogy jobban meg tudsz birkózni bármilyen kihívással, ami az utadba kerül. A Leuveni Egyetem munkatársa, Vera Hoorens és munkatársai (2016) szerint azonban az optimizmusnak ára lehet: Naivnak tűnhetsz tőle, és csalódás érhet, ha napsütéses jóslataid nem válnak valóra.
Az optimizmussal egy másik csapda is jár, és ez akkor következik be, ha a hybris hipotézis áldozatává válsz. Amint azt a belga csapat megjegyezte, a hubris hipotézis lényege, hogy előnyösen és kifejezetten másokhoz hasonlítjuk magunkat. Ez arra késztet másokat, hogy azt higgyék, hogy lekicsinylően viszonyulsz hozzájuk, mert tudtukra adod, hogy felsőbbrendűnek tartod magad. Ez a büszkeség egy sajátos formája, amelyben a saját értékedre vonatkozó állítások a többi ember értékének elismerése rovására mennek. A Hoorens et al. által használt példa a “jobb barát vagyok, mint mások” kijelentést állítja szembe a “jó barát vagyok” kijelentéssel. Amikor másokkal összehasonlító kijelentést teszel, akkor az önteltség egy kifejezett formáját mutatod ki. Amikor egyszerűen kijelented, hogy milyen jó barát vagy, a felsőbbrendűség állítása implicit, és ez nem árt, nem árt mindenkinek, aki hallja ezt az állítást.
Ha az optimizmus hasonló összehasonlító pörgést foglal magában, valószínűleg ugyanazt a reakciót váltja ki, mint az explicit önteltség. Ha úgy gondolod, hogy annak az esélye, hogy valami rossz történik veled, kisebb, mint annak az esélye, hogy valami rossz történik másokkal, akkor e nézet szerint a hubris hipotézisre hivatkozol. Miért kellene ennyire immunisnak lenned a szerencsétlenséggel szemben? Miért vagy te sokkal szerencsésebb, mint a körülötted lévő emberek? Ha valami kedvező dologról van szó, miért kellene önnek sokkal nagyobb valószínűséggel megkapnia azt az állást, amelyre jelentkezett, mint a versenytársainak? Az abszolút optimizmus jegyében gondolhatod, hogy alkalmas vagy az állásra. Ha viszont az összehasonlító optimizmust alkalmazza, akkor úgy gondolja, hogy ön képzettebb, mint mindenki más, és ezért önnek kellene megkapnia az állást – és persze nekik nem kellene.
A Hoorens és csapata által végzett két kísérletben a résztvevők abszolút vagy összehasonlító módon kifejezett állítók (önmagukról állításokat megfogalmazó emberek) melegségét és kompetenciáját értékelték.
Az első kísérletben a kutatók három forgatókönyvet mutattak be, amelyek olyan személyeket ábrázoltak, akik vagy optimisták, vagy pesszimisták voltak az öregkor megélését, a romantikus boldogság megtalálását és a boldog családi kapcsolatok megélését illetően. Az abszolút optimizmust úgy ábrázolták, hogy az igénylő a többi diákkal való összehasonlítás nélkül vetítette előre a saját optimizmusát; az összehasonlító optimisták azt vetítették előre, hogy több pozitív eredményt érnek el, mint a többi diák átlaga. A résztvevők ezután öt, melegséget tükröző (megbocsátó, segítőkész, őszinte, szerető, udvarias) és öt, kompetenciát tükröző (ambiciózus, vidám, kompetens, független, intellektuális) tulajdonságot értékeltek. Azt is értékelték, hogy mennyire szeretnének ezeknek az embereknek a közelében lenni. A második kísérletben az igénylők azt is jelezték, hogy nem csak az átlagos többi diákhoz, hanem magához a résztvevőhöz képest is kedvezőbb eredményeket érnének el.
Az emberek az összehasonlító optimistákat kevésbé melegen értékelték, mint az abszolút optimistákat, és ennek következtében nem akartak velük tartozni. A második kísérlet azzal a kiegészítéssel, hogy a relatív optimisták jobbnak hitték magukat, mint a résztvevők, teljes mértékben tesztelte a hubris-hipotézist, mivel az állítók által várt napsütéses eredmények maguknak a résztvevőknek a rovására mentek.
A szerzők tehát arra a következtetésre jutottak, hogy “az optimizmus veszít vonzerejéből, ha összehasonlító, nem pedig abszolút módon fejezik ki, mégpedig azért, mert az optimizmus összehasonlító kifejezései azt sugallják, hogy az igénylő borúsan látja a megfigyelők jövőjét.” (9. o.)
A legtöbb ember valóban jobban szereti magát “jobbnak” látni, mint az átlagember, ami természetesen lehetetlen. Az önhittség-hipotézissel az történik, hogy nem szeretjük, ha valaki más nyíltan kifejezi ezt az álláspontot. Az rendben van, ha azt gondoljuk, hogy szerencsésebbek, boldogabbak vagy szimpatikusabbak vagyunk, mint bárki más, de ha történetesen hangot adunk ennek az értékelésnek, akkor a végén pont az ellenkező eredménnyel szembesülünk.
Az egyik ok, amiért nem szeretjük, ha mások relatív módon dicsekednek a tulajdonságaikkal, az, hogy – ahogy a belga csapat megjegyzi – a többi emberről szóló információkat mindig a saját énképünk kissé egocentrikus szemszögéből dolgozzuk fel. Ha a legjobb barátnőd anyukája állandóan azt próbálja mutogatni, hogy mennyivel jobb szakács, mint mindenki más, nem fogsz átmenni hozzá vacsorázni, függetlenül attól, hogy valójában mennyire jó az étel. Az önreklámozásra való hajlama a saját édesanyádat, vagy talán téged is olyan helyzetbe hozza, hogy alsóbbrendűnek tűnsz. Ő a maga részéről nem fogja látni, mennyire megbántott téged, és zavarba jön, amikor visszautasítod a jó szándékúnak tűnő meghívásokat.”
Összefoglalva, tudjuk, hogy a kérkedés az a fajta viselkedés, aminek a legtöbben inkább elkerülnénk, hogy kitegyük magunkat. Az összehasonlító optimizmussal kapcsolatos tanulmányok továbbá azt mutatják, hogy a mások kárára kifejezett önteltség az, ami ezt a hencegést olyannyira ellenszenvessé teszi. Az optimizmus minden bizonnyal a kiteljesedés egyik jól ismert útja. Mindaddig, amíg ki tudja fejezni anélkül, hogy mások lehetséges sorsát becsmérelné, teljes mértékben ki tudja használni az előnyeit.