Az alábbiakban Sam Jones 2014. január 20-i, Amalia Pica Now, Speak! installációjának részeként felolvasott Hillary Clinton Women’s Rights Are Human Rights (A nők jogai emberi jogok) című beszédének átirata olvasható. Sam Jones a Múzeum Tini Művészeti Tanácsának tagja.
SAM JONES: Ha a nőknek lehetőségük van arra, hogy teljes jogú és egyenrangú partnerként dolgozzanak és keressenek a társadalomban, akkor a családjaik is virágozni fognak. És amikor a családok virágoznak, a közösségek és a nemzetek is virágoznak. Ezért minden nő, minden férfi, minden gyermek, minden család és minden nemzet ezen a bolygón érdekelt az itt folyó vitában.
Az elmúlt 25 évben kitartóan dolgoztam a nőkkel, a gyermekekkel és a családokkal kapcsolatos kérdéseken. Az elmúlt két és fél év során lehetőségem nyílt arra, hogy többet tudjak meg azokról a kihívásokról, amelyekkel a nőknek saját hazámban és szerte a világon szembe kell nézniük. Találkoztam újdonsült anyákkal Indonéziában, akik rendszeresen összejönnek a falujukban, hogy megvitassák a táplálkozást, a családtervezést és a csecsemőgondozást. Találkoztam dolgozó szülőkkel Dániában, akik arról beszéltek, milyen megnyugtató érzés számukra, hogy gyermekeikre az iskola utáni központokban vigyáznak, biztonságban vannak és nevelik őket. Találkoztam nőkkel Dél-Afrikában, akik segítettek az apartheid felszámolásáért folytatott harc élére állni, és most segítenek egy új demokrácia felépítésében.
Találkoztam a saját féltekém vezető asszonyaival, akik nap mint nap azon dolgoznak, hogy országaikban előmozdítsák az írástudást és a gyermekek jobb egészségügyi ellátását. Találkoztam nőkkel Indiában és Bangladesben, akik kis kölcsönöket vesznek fel, hogy tejelő teheneket, riksákat vagy cérnát vásároljanak, hogy megélhetést teremtsenek maguknak és családjuknak. Találkoztam orvosokkal és ápolónőkkel Fehéroroszországban és Ukrajnában, akik a csernobili katasztrófa után próbálják életben tartani a gyerekeket.
Ez a találkozó nagy kihívás, hogy hangot adjunk azoknak a nőknek, akiknek a tapasztalatait nem veszik észre, akiknek a szavait nem hallják. A nők teszik ki a világ népességének több mint felét, a világ szegényeinek 70%-át, és azok 2/3-át, akiket nem tanítanak meg írni és olvasni. Mi vagyunk a világ legtöbb gyermekének és idős emberének elsődleges gondozói. Mégis, az általunk végzett munka nagy részét nem értékelik sem a közgazdászok, sem a történészek, sem a populáris kultúra, sem a kormányzati vezetők.
Ebben a pillanatban, amikor itt ülünk, a nők világszerte szülnek, nevelik a gyerekeket, főznek, mosnak, takarítanak, vetnek, dolgoznak futószalagokon, vezetnek vállalatokat és irányítanak országokat. A nők olyan betegségekben is meghalnak, amelyeket meg kellett volna előzni vagy kezelni kellett volna. Végignézik, ahogy gyermekeik a szegénység és a gazdasági nélkülözés okozta alultápláltságnak esnek áldozatul. A saját apjuk és testvéreik megtagadják tőlük az iskolába járás jogát. Prostitúcióra kényszerítik őket. És kitiltják őket a banki hitelnyújtó irodákból és eltiltják őket a szavazóurnáktól.
Azoknak közülünk, akiknek lehetőségük van itt lenni, felelősségünk, hogy azokért beszéljünk, akik nem tudnak. Mint amerikai, azokért a nőkért akarok beszélni a saját hazámban – azokért a nőkért, akik minimálbér alatt nevelik a gyerekeiket, azokért a nőkért, akik nem engedhetik meg maguknak az egészségügyi ellátást vagy a gyermekgondozást, azokért a nőkért, akiknek az életét erőszak fenyegeti, beleértve a saját otthonukban elkövetett erőszakot is. Azokért az anyákért szeretnék felszólalni, akik jó iskolákért, biztonságos környékért, tiszta levegőért és tiszta léghullámokért küzdenek – az idősebb nőkért, akik közül néhányan özvegyek, akik családjuk felnevelése után azt tapasztalják, hogy képességeiket és élettapasztalatukat nem értékelik a piacon – azokért a nőkért, akik egész éjszaka nővérként, szállodai alkalmazottként vagy gyorséttermi szakácsként dolgoznak, hogy napközben otthon lehessenek a gyermekeikkel – és a nőkért mindenütt, akiknek egyszerűen nincs idejük mindarra, amit nap mint nap meg kell tenniük.
Mivel ma önökhöz szólok, értük beszélek – ahogyan mindannyian azokért a nőkért beszélünk szerte a világon, akiktől megtagadják az esélyt, hogy iskolába járjanak, vagy orvoshoz forduljanak, vagy hogy tulajdonuk legyen, vagy hogy beleszólhassanak életük irányába, egyszerűen azért, mert nők. Az igazság az, hogy a legtöbb nő a világon mind az otthonon belül, mind azon kívül dolgozik, általában kényszerűségből. Meg kell értenünk, hogy nincs egyetlen recept arra, hogyan kellene a nőknek élniük az életüket. Ezért kell tiszteletben tartanunk azokat a döntéseket, amelyeket minden nő hoz meg saját maga és a családja számára. Minden nő megérdemli az esélyt, hogy megvalósítsa saját, Isten adta lehetőségeit.
De fel kell ismernünk, hogy a nők soha nem nyerik el teljes méltóságukat, amíg emberi jogaikat nem tartják tiszteletben és nem védik meg. Tragikus módon leggyakrabban a nők azok, akiknek emberi jogait megsértik. Még most, a 20. század végén is, a nők megerőszakolását továbbra is fegyveres konfliktusok eszközeként használják. A nők és a gyermekek teszik ki a világ menekültjeinek nagy többségét. És amikor a nőket kizárják a politikai folyamatokból, még kiszolgáltatottabbá válnak a visszaéléseknek.
Hiszem, hogy most, az új évezred küszöbén itt az ideje megtörni a csendet. Itt az ideje, hogy kimondjuk itt, hogy a világ hallja, hogy többé nem elfogadható, hogy a nők jogait az emberi jogoktól elkülönítve tárgyaljuk. Ezek a visszaélések azért folytatódtak, mert a nők története túl sokáig a hallgatás története volt. Még ma is vannak olyanok, akik megpróbálják elhallgattatni a szavainkat. De ennek az összejövetelnek a hangját hangosan és tisztán kell hallatni.”
Az emberi jogok megsértése, amikor csecsemőktől megtagadják az ételt, vagy megfojtják őket, vagy megfojtják őket, vagy eltörik a gerincüket, csak azért, mert lánynak születtek. Az emberi jogok megsértése, amikor nőket és lányokat adnak el a prostitúció rabszolgaságába emberi mohóságból. És azokat az indokokat, amelyekkel ezt a gyakorlatot igazolják, nem szabad többé eltűrni. Az emberi jogok megsértése, amikor a nőket benzinnel leöntik, felgyújtják és halálra égetik, mert túl kevésnek ítélik a házassági hozományukat. Az emberi jogok megsértése, amikor a 14 és 44 év közötti nők halálának egyik vezető halálozási oka világszerte az az erőszak, amelynek saját otthonukban saját rokonaik részéről vannak kitéve. Végül, az emberi jogok megsértése, amikor a nőket megfosztják attól a joguktól, hogy megtervezzék saját családjukat, és ez magában foglalja azt is, hogy abortuszra kényszerítik őket, vagy akaratuk ellenére sterilizálják őket.
Ha van egy üzenet, amely visszhangzik erről a konferenciáról, az az legyen, hogy az emberi jogok a nők jogai, és a nők jogai az emberi jogok, egyszer és mindenkorra. Ne felejtsük el, hogy ezek között a jogok között szerepel a szabad beszédhez és a meghallgatáshoz való jog. Hadd legyek világos. A szabadság az emberek gyülekezési, szervezkedési és nyílt vitához való jogát jelenti. Ez azt jelenti, hogy tiszteletben kell tartani azok véleményét, akik esetleg nem értenek egyet a kormányuk nézeteivel. Azt jelenti, hogy nem szabad elvenni az állampolgárokat a szeretteiktől, börtönbe zárni őket, rosszul bánni velük, vagy megtagadni tőlük a szabadságukat vagy a méltóságukat azért, mert békésen kifejezik gondolataikat és véleményüket.
Hazámban nemrég ünnepeltük a nők választójogának 75. évfordulóját. A Függetlenségi Nyilatkozatunk aláírása után 150 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nők szavazati jogot nyerjenek. Ehhez 72 év szervezett küzdelemre volt szükség, sok bátor nő és férfi részéről. Ez volt Amerika egyik legmegosztóbb filozófiai háborúja. De vér nélküli háború volt. A választójogot egy lövés eldördülése nélkül sikerült elérni.
A múlt hétvégi V-J-napi megemlékezéseken azonban arra is emlékeztünk, hogy milyen jó, ha férfiak és nők összefognak a zsarnokság erői ellen, és egy jobb világot építenek. Fél évszázadon keresztül láttuk, hogy a legtöbb helyen béke uralkodik. Elkerültünk egy újabb világháborút. De nem oldottuk meg a régebbi, mélyen gyökerező problémákat, amelyek továbbra is csökkentik a világ népességének felének lehetőségeit.
Most itt az ideje, hogy cselekedjünk a nők érdekében mindenütt. Ha bátor lépéseket teszünk a nők életének javítása érdekében, akkor bátor lépéseket teszünk a gyermekek és családok életének javítása érdekében is. A családok az anyákra és a feleségekre támaszkodnak érzelmi támogatásban és gondoskodásban. A családok a nőkre támaszkodnak az otthoni munkában. És egyre inkább a családok a nőkre támaszkodnak az egészséges gyermekek felneveléséhez és más rokonok gondozásához szükséges jövedelem tekintetében. Amíg a diszkrimináció és az egyenlőtlenségek a világon mindenütt ennyire mindennaposak maradnak, amíg a lányokat és a nőket kevésbé értékelik, kevesebbet és utoljára táplálják, túlhajszolják, alulfizetik és nem taníttatják őket, erőszaknak vannak kitéve otthonukban és azon kívül, addig nem fog megvalósulni az emberi családban rejlő lehetőség egy békés, virágzó világ megteremtésére.
Ez a konferencia legyen a mi és a világ felhívásunk a cselekvésre. Hallgassunk erre a felhívásra, hogy olyan világot teremthessünk, amelyben minden nővel tisztelettel és méltósággal bánnak, minden fiút és lányt egyformán szeretnek és gondoskodnak róluk, és minden családnak reménye van egy erős és stabil jövőre. Ez a munka áll előttetek. Ez a munka áll mindannyiunk előtt, akiknek van elképzelésük arról a világról, amelyet gyermekeink és unokáink számára szeretnénk látni.
Az idő most jött el. Túl kell lépnünk a retorikán. Túl kell lépnünk a problémák felismerésén, hogy együtt dolgozzunk, hogy közös erőfeszítéseket tegyünk annak a közös alapnak a megteremtésére, amelyet remélünk. Isten áldása legyen önökre, a munkájukra és mindazokra, akik hasznot húznak belőle. Isten éltessen, és köszönöm szépen.