Meghallgattam a Sennheiser abszurd 55.000 dolláros Orpheus fejhallgatóját

Az elsők között vagyok a világon, akik meghallgatták a Sennheiser új, 55.000 dolláros Orpheus fejhallgató rendszerét. Az új hardver 20 éve készül. Igazán, igazán komoly cucc. Keményen próbálok a zenére koncentrálni – próbálom megadni ennek az őrült dolognak azt a komoly figyelmet, amit szerintem megérdemel. De folyton elröhögöm magam.

Az új Orpheust Axel Grell, a Sennheiser vezető mérnöke mutatja be nekem, aki az új Orpheust egyáltalán létrehozta. Amikor Grell 24 évvel ezelőtt csatlakozott a Sennheiserhez, a vállalat éppen az eredeti Orpheus fejhallgató piacra dobására készült, bár ő nem volt a tervezője. Az 1990-es évek elején néhány évig gyártott első Orpheus elektrosztatikus fejhallgató rendszert széles körben a valaha készült legjobb hangzású készletnek tartják.

Azoknak, akik nem ismerik, az elektrosztatikus fejhallgató különbözik a szokásos dinamikus fejhallgatótól, amely az asztalán ül. A dinamikus fejhallgatók úgy működnek, hogy a hangfeszültséget egy tekercsre továbbítják, amely egy mágneshez van rögzítve, amely viszont egy membránhoz van rögzítve. A mágnes mozog, ami a membránt rezgésbe hozza, és létrehozza a hallott hangot.

Az elektrosztatikus fejhallgató sokkal kifinomultabb. Ezek egy nagyon vékony fólián keresztül hozzák létre a hangot, amely a fejhallgató két nagy fémlemeze között helyezkedik el. Az új Orpheus fejhallgatóban ez a film mindössze 2,4 mikron vastag, és valójában könnyebb, mint a körülötte lévő levegő. Amikor a hangfeszültség a lemezekre kerül, a film rezeg anélkül, hogy közvetlenül megérintené. Ráadásul a film olyan könnyű, hogy szinte nincs is saját rezonanciája. Ez – elméletileg legalábbis – olyan hangszíntisztaságot eredményez, amelyet egy dinamikus rendszerrel egyszerűen nem lehet elérni. (Ez a magyarázat kiváló, ha többet szeretnél tudni az elektrosztatikus fejhallgatókról.)

Az Orpheus kialakításának gyötrelmes részleteiről már a bejelentéskor beszámoltunk, de foglaljuk össze egy kicsit. A Sennheiser egyáltalán nem spórolt a fejhallgatón. Ez nem egy fejhallgató, sőt, ez egy fejhallgató, amihez egy hatalmas integrált erősítő csatlakozik. Az erősítő nyolc vákuumcsövet használ, amelyeket a szilárdtest-rendszerhez képest kiváló impulzusfeldolgozásuk miatt választottak. A baj csak az, hogy a csövek érzékenyek a levegőben terjedő zajokra, amire a szilárdtest rendszerek nem, ezért ennek ellensúlyozására a Sennheiser szabadon felfüggesztette a csöveket egy carrarai márványtömbbe.

A Sennheiser nem csak rengeteg pénzt dobott ki az anyagokra, hanem az elektrosztatikus tervezés néhány finomabb pontján is újított. Az elektrosztatikus fejhallgatók egyik problémája például az, hogy hihetetlenül magas feszültséget igényelnek a működésükhöz. Az eredeti fejhallgató esetében ez a feszültség közvetlenül a fő erősítőből származik, és kétharmada elveszik a filmhez vezető úton. Az új Orpheus fejhallgató ezt úgy oldja meg, hogy közvetlenül magában a fejhallgatóban egy erősítőfokozatot vezet be.

Grell elmondta, hogy körülbelül 10 évvel ezelőtt kezdett el gondolkodni azon, hogy esetleg újraindítja a klasszikus Orpheus fejhallgatót. Azon gondolkodott, hogy tulajdonképpen mit lehetne tenni, hogy az eredetit jobbá tegye. 2009-ben bemutatta a Sennheiser családnak (Igen, a cég még mindig családi tulajdonban van és működik.) Ezt követően további hat évbe telt, mire ténylegesen piacra dobta a terméket. A piac fogalmát persze lazán használom: minden egyes Orpheus szett elkészítése körülbelül 400 órát vesz igénybe. A vállalat évente körülbelül 250 darabot tervez gyártani, és 55 000 dollárért annyiba kerülnek majd, mint egy nagyon gyors, nagyon puccos autó. Tehát ezeket nem fogod látni a BestBuy-ban, de még a speciális kiskereskedőknél sem.

Az Orpheus fejhallgató használata a kezdetektől fogva luxus élmény. Nyomd meg a bekapcsológombot, és az egész úgy kel életre, mint valami hordozható atomreaktor. A gombok kipattannak:

A csövek is…

Gell szerint a csövek körülbelül 20 másodperc múlva készen állnak a működésre, de körülbelül 30 perc múlva már optimális teljesítményen fognak működni.

A mellékelt doboz fedele kinyílik, felfedve a dobozokat.

Az egésznek az integrált kialakítása érdekes döntés, bár, gondolom, ha már díszes fejhallgatót akarsz, amihez porálló dobozra és speciális erősítő rendszerre van szükség, az egész akár integrált is lehet.

Az ilyen fejhallgatók elé ülve az ember nem tud nem érezni a történelem erejét és a dizájn intenzitását. Ez egy kibaszott dolog. Felteszem a fejhallgatót.

Mivel eljutottam oda, hogy miért nevetek. Nem azért, mert ezek a fejhallgatók abszurdak és abszurdak, hanem azért, mert olyan átkozottul jól szólnak.

Évek óta hallom, hogy terméktervezők és audiofilok leírják, hogy a hangzás szépségétől annyira elönti őket az érzelem, hogy sírva fakadnak. Mindig azt gondoltam, hogy ez baromság. Amikor olyan zenét hallok, ami megérint, nem sírni akarok, hanem nevetni. Ez kurva vicces, ember! Zene!

Hogy kicsit pontosabb legyek, a fejhallgató megdöbbentően tisztán adja vissza a hangokat. A Sennheiser előre megkért, hogy nevezzek meg néhány számot, amit szeretek, hogy a reps elő tudjon húzni egy jó fájlt. Megadtam nekik Bowie “Space Oddity” és a New Order “Age of Consent” című számát. Ezeket a dalokat elég jól ismerem, és már annyi különböző fejhallgatóval hallgattam őket, hogy már túl vagyok azon a ponton, hogy valami újat halljak bennük.

A “Space Oddity” nagyon jól ismert a binaurális felvételéről. Bowie fő dallama és harmóniája balra és jobbra van pásztázva, és a különböző részek úgy vannak rögzítve, hogy egy jó reprodukció nagyon valósághű térbeli képet eredményez. Az Orpheus talán a legmarkánsabb képet reprodukálta, amit valaha hallottam ennél a dalnál. A zenekar minden darabja a saját helyén van, és különösen a gyönyörű basszusvonal gumiszerű puffanását teljesen egyedül hallani sóhajtozó.

A “Age of Consent” közel sem ilyen aprólékos felvétel, de valószínűleg ez minden idők kedvenc dala. Amire itt figyelni kell, azok Stephen Morris dobos szupergyors hi-hat shimmijei. Egy gyengébb reprodukción ezek elkezdenek összemosódni egy csillogó cintányérfallá. Az Orpheuson minden egyes ütést tisztán hallhatsz, egyedi csengéssel.

Az “Age of Consent”-en ezeket a hi-hit ütéseket hallgatva jöttem rá, hogy pislogás nélkül, alig lélegzem. Tudat alatt próbáltam nem mozdulni, mert arra gondoltam, hogy megzavarhatom a hangzás tökéletességét. Alig több mint öt perc alatt annyira magával ragadott a hangzás, hogy lényegében minden más megszűnt létezni. És így igen, nevettem. Mert ugyan már, 55.000 dolláros hangzás, ember – ez nevetséges.

Fotók: Michael Hession