A kilencvenes évek előtt ezt az erőt tartották a Föld körül keringő lemezek mozgatásának vezető tényezőjének. Ez az elképzelés azonban mára megváltozott, és a fő mechanizmust a födémvonzásnak határozták meg.A gerinctolást azonban még mindig jelentősnek tartják, különösen ott, ahol a lemezre kevés vagy egyáltalán nem hat födémvonzás (pl. a fent említett antarktiszi lemez). A geológusok a gerinctolódás két fő modelljét javasolták. Bott (1991) szerint a két egymással versengő modell a “gravitációs ékelődés” és a “gravitációs csúszás”. Az utóbbi időben a gravitációs csúszás vált uralkodó modellé.
Az ennek az erőnek adott elnevezés valójában eléggé megtévesztő, és a folyamat félreértéséhez vezetett. A gerincek nem tolódnak szét a gerinceknél, ahogyan azt a gravitációs ékelődés modellje alapján általában gondolják. A lemezek “nyomódása” valójában a gravitációs potenciális energia különbségéből adódik a lemezek között a terjedési központban és a szubdukciós zónában. Ismeretes, hogy az óceánközépi gerincek több ezer méterrel emelkednek az óceánfenék fölé.Amikor új tengerfenék jön létre, az forró és viszonylag vékony, valamint sokkal magasabb, mint a mélységi síkságok és árkok. Ahogy a kőzetek távolodnak az elterjedési központtól, a kőzetek tovább hűlnek. A kéreg aljára az alatta lévő köpenyből további anyagok rakódnak. Ez azt jelenti, hogy ahogy a lemez távolodik a terjedési zónától, egyre sűrűbb, nehezebb és vastagabb lesz.
A litoszféra alatt található egy puha, “plasztikus” anyagból álló zóna, az úgynevezett eszténoszféra.Ez az anyag kevésbé sűrű, mint a felette lovagló lemez, és masszív nyírási zónaként működik a felette lévő lemez számára. A lemez gyakorlatilag lecsúszik az eszténoszféra lejtőjén, mivel a súlykülönbség miatt a lemez a terjedési középpontjában és a szubdukciós zónában van. Mivel a lemez annál vastagabb és sűrűbb lesz, minél távolabb kerül a terjedési középponttól, a gerinc nyomóereje a szubdukciós zóna felé növekszik.