A 22. zsoltár az emberi történelem leggyötrelmesebb kiáltásával kezdődik: “Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”. Ezeket a szavakat Jézus vette ajkára szenvedésének mélyén, a kereszten. Szenvedése egyedülálló volt azon a ponton, amikor feláldozta magát népe bűneiért. És ezért hajlamosak voltunk ezt a kiáltást Jézusra jellemzőnek tekinteni. De e szavak ilyen megközelítése egyértelműen téves. Jézus nem egyedi szavakat talált ki szenvedésének értelmezésére. Inkább a 22:1 zsoltárt idézte. Ezeket a szavakat először Dávid mondta ki, és Dávid Isten egész népének nevében beszélt. El kell gondolkodnunk ezeken a szavakon és az egész zsoltáron, ahogyan azok Krisztusra és az egész népére vonatkoznak, hogy teljesen megértsük őket.”
A zsoltár egy olyan résszel kezdődik, amelyet Dávid gyötrelmes imája ural (1-21. v.). Dávid elsősorban saját tapasztalatát fejezi ki, hogy Isten által elhagyatottnak érzi magát. Itt van a legintenzívebb szenvedés, amit Isten szolgája ismerhet – nemcsak az, hogy ellenségek veszik körül (7., 12-13. v.), és hogy teste iszonyatos fájdalmakat érez (14-16. v.), hanem az is, hogy úgy érzi, Isten nem hallja őt, és nem törődik szenvedésével. És ez nem csak Dávid tapasztalata. Ez Isten minden népének tapasztalata a szörnyű bajban. Azon tűnődünk, hogy szerető mennyei Atyánk hogyan tud tétlenül nézni, amikor mi ilyen nyomorúságban vagyunk.
Mégis, még ebben a rendkívüli nyomorúságban sem veszíti el Dávid a hitét, és nem esik teljes reménytelenségbe. Gyötrődése imádságra készteti, és az ima első szavai: “Én Istenem”. Még szenvedésében és Isten útjain való töprengésében sem engedi el azt a tudását, hogy Isten az ő Istene. Gyötrődése közepette artikulálja ezt a hitet. Emlékszik Isten múltbeli hűségére Izrael történelmében: “Benned bíztak atyáink; ők bíztak, és te megszabadítottad őket. Hozzád kiáltottak, és megmenekültek; benned bíztak, és nem szégyenültek meg” (4-5. v.). Ezután Dávid visszaemlékezik Isten múltbeli gondoskodására a saját személyes életében: “Mégis te vagy az, aki méhemtől fogva vittél engem; te bíztattál engem anyám keblénél. Rád vetettek születésemtől fogva, és anyám méhétől fogva te voltál az én Istenem” (9-10. v.). A zsoltárok visszatérő lelki gyógymódja, hogy Isten múltbeli hűségének emlékeivel tölti meg az elmét, hogy biztosítson bennünket jelenbeli hűségéről.
Dávid reménységét látjuk abban is, hogy komolyan imádkozik a jelenbeli megkönnyebbülésért. Tudja, hogy Isten segíthet, és Istenhez fordul, mint az egyetlenhez, aki segíthet: “De te, Uram, ne légy távol! Ó, te, segítségem, jöjj gyorsan segítségemre!” (v. 19). Soha nem szabad abbahagynunk az imádkozást, még a legmélyebb nyomorúságunkban sem.”
Kálvin János kommentárjában arra a következtetésre jutott, hogy az Istentől való elhagyatottság érzése messze nem csak Krisztusra jellemző vagy a hívők számára ritka, hanem a hívők rendszeres és gyakori küzdelme. Azt írta: “Nincs az istenfélők között olyan, aki ne tapasztalná meg naponta magában ugyanezt. A test ítélete szerint azt hiszi, hogy kitaszított és Istentől elhagyott, miközben hit által mégis felfogja Isten kegyelmét, amely el van rejtve az értelem és az értelem szeme elől”. Nem szabad azt gondolnunk, hogy a keresztény életet könnyű élni, vagy hogy nem kell majd naponta keresztet hordoznunk.”
Ez a zsoltár nemcsak minden hívő ember tapasztalata, hanem nagyon figyelemre méltó és konkrét prófécia Jézus szenvedéseiről is. A keresztre feszítés jelenetét különösen tisztán látjuk a következő szavakban: “Gonosztevők csapata vesz körül engem; átszúrták kezeimet és lábaimat – megszámlálhatom minden csontomat -, bámulnak és kárörvendeznek rajtam; ruháimat szétosztják maguk között, és ruháimra sorsot vetnek” (16-18. v.). Itt látjuk, hogy ez a zsoltár valóban Jézusban éri el a legteljesebb megvalósulását.
Jézus ismerte ezt a zsoltárt, és első szavait idézte, hogy azonosuljon velünk szenvedéseinkben, hiszen a kereszten viselte kínjainkat és szenvedéseinket. “Mivel tehát a gyermekek testben és vérben részesülnek, ő maga is hasonlóan részesült ugyanabban, hogy a halál által elpusztítsa azt, akinek hatalma van a halálon” (Zsid 2,14). Jézus valóban megszabadít minket azáltal, hogy helyettesünkké és a bűneinkért való áldozattá lett.”
A zsoltár második részében a hangulat és a hangnem drámaian megváltozik. A gyötrelmes imádság lelkes dicsőítésbe fordul át. A zsoltáros dicsérettel telítődik: “A gyülekezet közepén dicsérni foglak téged” (22. v.). Felszólítja testvéreit, hogy csatlakozzanak hozzá a dicséretben: “Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek őt”! (23. v.).”
Ez a lelkes dicséret Isten ügyének sikeréért szól. A kudarcot, amely a zsoltár elején biztosnak tűnt, most elnyeli a győzelem. Ez a siker nem csak személyes vagy egyéni lesz, hanem világméretű. A dicséret a bőséges ígéreten nyugszik: “A föld minden vége megemlékezik és az Úrhoz fordul, és a nemzetek minden családja leborul előtted… . A föld minden jómódúja eszik és imádkozik; előtte hajolnak meg mindazok, akik a porba szállnak” (27., 29. v.). A szenvedés után egy világméretű királyság dicsősége következik.
Isten sikere nemcsak az egész világot érinti, hanem nemzedékeken átívelő lesz: “Az utódok szolgálnak majd neki; az Úrról el kell mondani az eljövendő nemzedéknek” (30. v.). A kép itt nem az Úr ügyének rövid ideig tartó sikeréről szól, hanem arról a bizonyosságról, hogy a szenvedés ideje Isten ismeretének nagyszerű elterjedésének idejéhez vezet majd az egész földön. És bizonyára pünkösd óta látjuk ennek az ígéretnek a beteljesedését. Ma az egész világon ismerik és imádják Jézust. Még ha a szenvedés folytatódik is ezen a világon, láttuk, hogy Krisztus ígérete megvalósult: “Én felépítem az én egyházamat, és a pokol kapui nem győzik le azt” (Mt 16,18).”
Ez a siker az Úr műve, “mert az Úré a királyság, és ő uralkodik a nemzetek felett” (28. v.). Ő az aktív, aki végső soron győzelmet ad az Ő ügyének. Az Úr az általa használt eszközökön keresztül éri el diadalát. És Dávid különösen abban látja magát eszköznek, hogy Istene jóságát és kegyelmét hirdeti: “Elmondom a te nevedet testvéreimnek” (22. v.). A 22. versben Jézus is a beszélő, amint azt a Zsidókhoz írt levél 2:12-ben olvashatjuk (ez az idézet ismét mutatja, hogy az Újszövetség milyen teljes mértékben látja Jézust beszélni a zsoltárban).
A zsoltáros valóban hirdeti Isten nevét, különösen az ő üdvözítő irgalmasságát: “Mert nem vetette meg és nem irtózott a nyomorgó nyomorúságától, és nem rejtette el orcáját előle, hanem meghallgatta, amikor hozzá kiáltott” (24. v.). Az ilyen igehirdetés létfontosságú Isten küldetése szempontjából a világban. Ahogy Kálvin írta: “Isten csak az ige által nemzi és szaporítja egyházát”. Akik megtapasztalták Isten kegyelmét, azoknak másoknak is beszélniük kell róla.”
Míg Isten eszközöket használ céljai megvalósítására, a dicsőség egyedül az övé, mert Ő az, aki rajtuk keresztül cselekszik, és biztosítja sikerüket. Ezért ez a zsoltár ezzel a szilárd bizonyossággal zárul: “Ő tette” (31. v.). Istenünk meghallgatja imáinkat, beteljesíti ígéreteit, és dicsérettel tölt el bennünket. “Tőle, általa és hozzá van minden. Neki legyen dicsőség mindörökké. Ámen” (Róm 11,36).”
Amíg igyekszünk megérteni a 22. zsoltárt, hogy magunkévá tegyük és használjuk, meg kell látnunk benne az egyház történetének irányát: először szenvedés, majd dicsőség. Valamit látnunk kell a jámborság mintájából is az egyház és az egyes keresztények számára. A minta a következő: Az élet valós és elkerülhetetlen problémáinak ebben a bukott világban imádságra kell vezetniük bennünket. Az imádságnak Isten ígéreteire való emlékezéshez és elmélkedéshez kell vezetnie bennünket, mindazokra, amelyek a múltban beteljesedtek, mind azokra, amelyekben bízunk, hogy a jövőben beteljesednek. Isten ígéreteire való emlékezés segít nekünk abban, hogy úgy dicsérjük Őt, ahogyan azt kell. Miközben Őt dicsőítjük, továbbra is kegyelemmel és hittel tudunk szembenézni az életünkbe naponta betoppanó problémákkal.”
Ez a részlet W. Robert Godfrey Learning to Love the Psalms című művéből származik.