Aranykor, i. e. 70-ad 18
A latin irodalom aranykora a köztársaság utolsó éveit és a Római Birodalom Augustus uralkodása alatti (i. e. 27-ad 14) tényleges megalakulását foglalta magában. Ennek az időszaknak az első részét, i. e. 70-től 42-ig tartó időszakot joggal nevezik Ciceróniának. Kiváló írókat hozott létre, akik közül a legtöbben a tettek emberei is voltak, akik közül kiemelkedik Julius Caesar. A legtermékenyebb Varro, “a rómaiak legtudósabbja” volt, de Cicero, az államférfi, szónok, költő, kritikus és filozófus volt az, aki kifejlesztette a latin nyelvet az elvont és bonyolult gondolatok világos kifejezésére. A későbbiekben a prózai stílus vagy reakció volt Cicero stílusára, vagy visszatérés hozzá. Költőként, bár nem volt ihletett, technikailag ügyes volt. Ő szerkesztette a filozófiai költő, Lucretius De rerum natura című művét. Lucretiushoz hasonlóan csodálta Ennius és a régi római költészetet, és bár láthatóan érdeklődött a hellenisztikus művek iránt, ironikusan beszélt annak szélsőséges bajnokairól, a neōteroi (“újabb költők”).
Karthágó és Korinthosz i. e. 146-ban bekövetkezett pusztulása után a jólét és a külső biztonság lehetővé tette az önkifejező és szórakoztató irodalom művelését. Ebben a légkörben virágoztak a neōteroi, nagyrészt északról származó nem római olaszok, akik bevezették a “művészet a művészet kedvéért” mentalitást. Első kézből egyikük sem ismert, kivéve Catullust, aki Veronából származott. Ezek a költők a grandiózus – a “gravitáció” enniusi hagyománya – ellen reagáltak, és bonyolult allúziós költészetükkel tudatosan utánozták a 3. századi alexandriai kálmánokat. A neoterikus hatás a következő nemzedékben Cornelius Galluson keresztül Vergiliusig folytatódott.
A Mantova közelében született, Cremonában és Milánóban tanult Vergilius első példaképének Theokritoszt választotta. Az eclogák öntudatosan szép kadenciái félig valóságos, félig fantasztikus tájban élő pásztorokat ábrázolnak; ezek az utaló költemények a valóságos és a mesterséges között lebegnek. Át vannak lőve aktuális utalásokkal, és a negyedikben már nemzeti prófétaként jelenik meg. Vergilius bekerült abba a körbe, amelyet Maecenas, Augustus főminisztere alkotott. Kr. e. 38-ban ő és Varius mutatta be Maecenasnak a fiatal költőt, Horatiust; és Augustus végső győzelmére, Kr. e. 30-ban a kör megszilárdult.
Agustus uralkodásával kezdődött az aranykor második szakasza, amelyet augustusi korszaknak nevezünk. Bátorítást adott annak a klasszikus felfogásnak, hogy az írónak nem annyira arra kell törekednie, hogy új dolgokat mondjon, mint inkább arra, hogy a régi dolgokat jobban mondja. A retorikai gondolat- és beszédfigurákat addig sajátították el, amíg azok ösztönössé váltak. Az alliterációt és az onomatopoiát (a hangzás és a ritmus alkalmazkodása az értelemhez), amelyet korábban az enniusiak túlzásba vittek, és ezért a neōteroi elkerülték, most kellő körültekintéssel, hatékonyan használták. A forma tökéletessége jellemzi Horatius ódáit; az elégiák is csiszoltabbá váltak.
Az augustanizmus első lendületének évtizedében, i. e. 29-19-ben jelentek meg Vergilius Georgikái, és i. e. 19-ben bekövetkezett haláláig megkomponálták a teljes Aeneist; Horatius ódái, I-III. könyv és Episztolák, I. könyv; az elégiákban Propertius (szintén Maecenas köréhez tartozó) Propertius I-III. könyvei és Tibullus I-II. könyvei, másokkal együtt Marcus Valerius Messalla Corvinus köréből, és kétségtelenül a kör egy még fiatalabb tagjának, Ovidiusnak az első szavalatai. Kr. e. 28 vagy 27 körül Livius elkezdte monumentális történetét.
Maecenas köre nem volt propagandabüro; a tapintatos nyomásgyakorláshoz való tehetsége úgy irányította költőit Augustus és a rendszer dicsérete felé, hogy közben nem szorította túlságosan görcsösen a szabadságukat. Propertius, amikor felvették a körbe, egyszerűen egy kazárellenes ifjú volt, aki szenvedélyes szerelmi elégiákkal szerzett magának kegyelmet. Horatiusszal összevesztek, és Vergilius halála után a csoport felbomlott. A leendő költők most már bőven akadtak, mint például Horatius pártfogoltjai, akik az Episztolákban szerepelnek; Ovidius barátai, akikre száműzetésében vágyakozva emlékezik vissza; és Manilius, akit senki sem említ. A verseket irodalmi körökben és nyilvánosan szavalták, ezért volt fontos az eufónia, a simaság és a művészi szerkezet. Így darabonként váltak ismertté, és baráti javaslatokkal lehetett javítani rajtuk. Amikor végül könyvekbe gyűjtötték őket, nagy gondot fordítottak az elrendezésre, amely művészi vagy jelentős (de nem időrendi) volt.
A prózában eközben a cicerói csúcspontot a Sallust által vezetett reakció követte. Kr. e. 43-ban egy sor történeti művet kezdett kiadni tömör, epigrammatikus, archaizmusokkal tarkított stílusban, elkerülve a cicerói bőbeszédűséget. Később a politikai befolyásától megfosztott ékesszólás a fórumról az iskolákba vándorolt, ahol inkább az okosság és a lényeglátás számított, mint a gördülékeny periódusok. Így alakult ki a fiatalabb Seneca és végül Tacitus epigrammatikus stílusa. A versekbe átterjedve ez a stílus határozta meg Ovidius szellemes kupléit, Seneca tragédiáit és Juvenal szatíráját. Bár Livius kiemelkedett, a ciceroniánizmus csak a retorikus Quintilianusban talált újra igazi bajnokra.