Idősebb Kurt Vonnegut sikeres amerikai építész volt, amíg cége a nagy gazdasági válság idején mélypontra nem került. Két fia és egy lánya volt, akiket arra ösztönzött, hogy természettudományokat tanuljanak és bevonuljanak a hadseregbe. Ugyanabban az időben, amikor egyik fia, ifjabb Kurt elkezdett novellákat írni és árulni, idősebb Kurt szabadalmaztatott egy új dohánypipát, amelyet az ujjak bepiszkolása nélkül lehetett tisztítani. Tüdőrákban halt meg, amelyet az erős dohányzás okozta, nem sokkal azelőtt, hogy Kurt Jr. korának egyik legtermékenyebb amerikai írójává vált volna. Így megy ez.”
Ifjabb Kurt Vonnegut a Macskabölcső, az Ötös számú vágóhíd, a Bajnokok reggelije és más regényekben egyedülálló stílusú szatirikus, fekete komikus sci-fijével szerzett hírnevet. Elbeszélései gyakran részben önéletrajzi ihletésűek, beépítve a második világháborúban tett túrájának elemeit, a General Electricnél műszaki íróként folytatott karrierjét és a cigarettafüggőségét, amelyet 12 éves korában kezdett el, apja, anyja, bátyja és nővére nyomdokaiba lépve.
A Welcome to the Monkey House című novelláskötete ezzel az előszóval kezdődik:
“A nővérem túl sokat dohányzott. Apám túl sokat dohányzott. Anyám túl sokat dohányzott. Én is túl sokat dohányzom. A bátyám is túl sokat dohányzott, aztán leszokott róla, ami a kenyerek és halak csodája volt.”
Egyszer egy koktélpartin odajött hozzám egy csinos lány, és megkérdezte: “Mit csinálsz mostanában?”
“Cigarettával követek el öngyilkosságot”, válaszoltam.”
A lány ezt eléggé viccesnek találta. Én nem. Azt gondoltam, hogy förtelmes, hogy ennyire megvetem az életet, és rákos rudakat szopogatok. Az én márkám a Pall Mall. Az autentikus öngyilkosok Pall Mallt kérnek. A dilettánsok Pell Mellt kérnek.
Van egy rokonom, aki titokban a családom egy részének történetét írja. Megmutatott nekem belőle néhányat, és ezt mondta a nagyapámról, az építészről: “Negyvenéves korában halt meg – és szerintem éppúgy örült, hogy nem élte túl”. Az “ez” alatt persze az életet értette Indianapolisban – és bennem is ott van ez a sárga csík az életről.”
A közegészségügyi hatóságok soha nem említik a fő okot, amiért sok amerikai erősen dohányzik, hogy a dohányzás az öngyilkosság egy meglehetősen biztos, meglehetősen tiszteletreméltó formája.”
Vonnegut fatalista volt, humorérzékkel. Személyes kedvenc és leghíresebb regényében, az Ötös számú vágóhídban egy négydimenziós földönkívüliekből álló faj, a tralfamadoriak, minden egyes alkalommal elismétlik a “Így megy ez” mondatot, amikor valaki meghal, hogy kifejezzék beletörődésüket a halál elkerülhetetlenségébe. Vonnegut már korán beletörődött a saját halálába, és úgy vélte, a cigaretta ugyanolyan jó módja a halálnak, mint bármelyik másik.
Az Isten áldja meg, Dr. Kevorkian című művében Vonnegut a híres eutanázia-aktivista, Dr. Kevorkian segítségével fiktív interjúkat ír halott hírességekkel úgy, hogy őt halálközeli állapotba hozza. A könyvet ezzel az olvasóinak szóló üzenettel kezdi:
“Mindenkinek hosszú és boldog életet kívánok, függetlenül attól, hogy mi lesz utána velük. Használjatok naptejet! Ne szívjanak cigarettát! A szivarok viszont jót tesznek nektek. Még egy magazin is ünnepli az élvezetüket, férfi példaképekkel, sportolókkal, színészekkel, gazdag pasikkal, trófea feleségekkel a címlapokon. Miért nem a sebész főorvos? A szivarok persze trail mixből készülnek, darált kesudióból, müzliből és mazsolából, juharszirupba áztatva és a napon szárítva. Miért nem eszünk egyet ma este lefekvés előtt?
A tűzfegyverek is jót tesznek. Kérdezd meg Charlton Hestont, aki egyszer Mózest játszotta. A lőpornak nulla zsírja és nulla koleszterinje van. Ez a gombócokra is vonatkozik. Kérdezze meg a szenátorát, szenátornőjét vagy kongresszusi képviselőjét, hogy a fegyverek, akárcsak a szivar, nem tesznek-e jót önnek.”
De Vonnegut regényeinek főszereplői, akik általában róla szóltak, ritkán dohányoznak. Vonnegut főhősei mindig naivak, nem tudják, hogy az univerzum milyen tréfát űz velük. Dohányoznak az okos szereplők, azok, akik elfogadták saját létezésük értelmetlenségét. A regényeiben kifejezett pesszimista nézetei ellenére Vonnegut nem volt cinikus. Az Amerikai Humanista Szövetség tiszteletbeli elnökévé nevezték ki, egy nem teista csoport, amely arra törekszik, hogy “olyan progresszív társadalmat hozzon létre, ahol isten nélkül jónak lenni elfogadott és tisztelt módja az életnek.”
Vonnegut a cigarettát írásaiban a halál és mindannak elfogadására használta, amit az ígér. Mindenki próbálja élni az életét, néhányan még jó életet is próbálnak élni, és a cigaretta, akárcsak a halál, elszakít a jó dolgoktól, és megszabadít a rossz dolgoktól. Ebben a tekintetben megérdemelnek némi tiszteletet.”
2005-ben Vonnegut előbújt a visszavonultságból, hogy kiadja A Man Without a Country, egy rövid esszégyűjteményt. A következőket mondta a dohányzással töltött életéről:
“Íme a hír: be fogom perelni a Brown & Williamson Tobacco Company-t, a Pall Mall cigaretták gyártóját, egymilliárd dollárra! Tizenkét éves koromtól kezdve soha nem szívtam láncdohányosként mást, csak szűretlen Pall Mall-t. És a Brown & Williamson már évek óta, egyenesen a csomagoláson, megígérte, hogy meg fog ölni engem. De én nyolcvankét éves vagyok. Köszönöm szépen, ti mocskos patkányok. Az utolsó dolog, amit valaha is akartam, hogy életben legyek, amikor az egész bolygó három leghatalmasabb emberét Bushnak, Dicknek és Colonnak hívják.”
Vonnegut két évvel később halt meg egy fejsérülésben, amelynek semmi köze a dohányzáshoz. Így megy ez.