Az Oxford Dictionary szerint 30 évvel ezelőtt becslések szerint 170 000 szó volt használatban az angol nyelvben. Azt mondják, hogy az átlagos anglofón 1/17-ed részét ismeri. Kíváncsi vagy, hány szó van a japánban? Nehéz megmondani. Mivel agglutináló nyelv, amely többek között az angol, a német és a francia nyelvből kölcsönöz szavakat, és mivel a szleng egy szempillantás alatt keletkezik és feledésbe merül, nincs biztos mód a számszerűsítésre. Ebben a sorozatban olyan japán szavak etimológiájába és jelentésébe merülünk el, amelyeknek nincs megfelelőjük az angol nyelvben.
***
Míg én introvertáltnak vallom magam, és mindig várom az “énidőmet”, ha három napnál tovább bezárnának egy szobába, egészen biztosan ideges lennék. A közösségi média görgetése és a YouTube binges csak ennyit tehet.
A hikikomori kifejezésről már hallottam itt-ott, és nagyjából tisztában voltam a definíciójával. Mindig azt hittem, hogy ez egy nem túl kedves becenév azok számára, akik úgy döntenek, hogy bezárkóznak a lakásukba, mert általában antiszociális természetűek. Tudtam, hogy erről akarok írni, amikor ötleteltem ehhez a sorozathoz, de amit végül felfedeztem, az sokkal mélyebb, mint a felszínes elnevezés.”
A “hikikomori” kifejezés a 20. század végén került a mainstream médiába, amikor a téma vezető szakértőjévé vált japán pszichológus, Saito Tamaki kiadta a témáról szóló könyvét Hikikomori: Adolescence without End címmel. Definíciója szerint a hikikomori a szüleikkel él, általában éjszakai baglyok, és idejük nagy részét a tévé és a számítógép képernyője előtt töltik a hálószobájuk sötétjében. Az emberi kapcsolatok terén az alapvető minimumhoz ragaszkodnak, és az alkalmi kirándulások alkalmával rövid beszélgetésekre szorítkoznak olyan emberekkel, mint például a vegyesboltok eladói. Bár szélsőséges életmódnak tűnhet, a hikikomori valójában egy olyan állapot, amelyet Saito a fejlődési zavarok közé sorol, és az érés elmaradásának eredménye.
A kifejezést gyakran fordították angolra “social withdrawal”-ként vagy “social isolation”-ként. Ezek jól illeszkednek a szó etimológiájához. A 引く (olvasd hiku), ami húzódást jelent, és a 篭る (olvasd komoru), ami azt jelenti, hogy bezárkózik valaki például egy házba vagy hálószobába, igék kombinálásával a hikikomori szó Japánban jól ismert fogalommá vált. A hikikomorit bezárkózónak nevezni azonban az én értelmezésem szerint túlzás. A kifejezés mögött sokkal összetettebb karakterek állnak.
A japán Egészségügyi, Munkaügyi és Jóléti Minisztérium szerint ahhoz, hogy valakit hikikomori-ként diagnosztizáljanak, a tüneteinek legalább hat hónapig kell tartania, és a társadalmi elvonulásnak nem lehet köze kóros problémákhoz.
A hikikomoriról szóló cikkben a szerző azt az érdekes megfigyelést teszi, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders 5. kiadása nem említi a hikikomorit. A korábbi kiadásokban azonban szerepelt, és a szorongásos és személyiségzavarok tünetei közé sorolták. “Úgy tűnik, hogy az APA szerint” – írja a szerző – “a hikikomori a kulturális kötődésű szindróma esernyője alá tartozik”.
Az orvosi antropológiában ez a hikikomorit olyan állapottá tenné, amely meghatározott kultúrákban és kulturális okok miatt jelenik meg. (Egy másik, csak Japánra jellemzőnek tartott orvosi állapot a taijin kyofusho, ami lefordítva a személyes kapcsolatoktól való félelmet jelenti). Bár a “bezárkózók” nem ismeretlenek az országon kívül, a hikikomori olyan állapot, amely – ha megbocsátja a szóviccet – úgy tűnik, hogy Japánra korlátozódik.
A kutatók szerint ez egy olyan jelenség lehet, amely csak Japánban fordul elő a japán társadalom két meghatározó aspektusa miatt: a kudarc szégyene és az amae (elnéző függőség a szülőtől vagy tekintélyszemélytől).
Nem titok, hogy Japánban mind az iskolai, mind a munkahelyi siker rendkívül fontos. Ha valaki nem követi a “szabályokat”, elidegenedik tőle. Ez szégyenérzethez és a társadalomban való részvételre való nem hajlandósághoz vezethet (nem jár iskolába és nem keres munkát), így határozza meg a japán Egészségügyi, Munkaügyi és Jóléti Minisztérium a hikikomori fogalmát.
Röviddel Saito könyvének megjelenése után a kifejezés a címlapokra került, és negatív konnotáció alakult ki. A pszichológus tüneti listáját olvasva a különböző japán újságok és médiumok bizonyos tragédiákat és késeléseket a bűnözők társadalmi zárkózottságának tulajdonítottak, hasonlóan ahhoz, amit idén is láthattunk egy Kawasakiban történt késeléses incidens után. A hikikomori szó a bűnözőkkel és a bűnelkövetőkkel kezdett asszociálódni.
A szociológusok rámutatnak a japán amae-kultúrára is, ami – egyszerűen magyarázva – az elnéző szülőktől való gyermeki függőség. Kemény szeretettel ritkán találkozunk a japán szülők körében. Amikor a hikikomori első jelei kezdenek megmutatkozni, ahelyett, hogy újbóli próbálkozásra vagy keményebb munkára ösztökélnék őket, a szülők hagyják, hogy gyermekeik addig éljenek a hálószobájukban, amíg elviselik, ami néha évekbe torkollott.
De mint betegség, a hikikomori jelentős összefüggést mutat a depresszióval, és az ebben szenvedő emberek néha más mentális betegségekben is szenvednek, például skizofréniában és kényszerbetegségben. Saito azzal érvel, hogy amit a skizofrénia tünetének gondolnánk – például a valósággal való kapcsolat elvesztése – az lehet a hikikomori tünete is.
Azok, akik nem tekintik a hikikomorit önálló rendellenességnek, azt feltételeznék, hogy a szociális visszahúzódás valami másnak a tünete, de ez lehet fordítva is: a hikikomorival járó szociális visszahúzódás más problémák, például depresszió vagy kényszeresség megjelenését okozhatja.
