A vasárnap reggel New Jersey-ből Massachusettsbe indulva bűnösnek éreztem, hogy New England egyetlen nyílt édesvize mellett hajtok el – így nem is tettem. A 27A kijáratot vettem le az I-95-ről Connecticutban, és észak felé vettem az irányt a Route 8-on Barkhamstead városa és a Farmington folyó felé.
De előbb meg kellett állnom az UpCountry Sportfishingnél az engedélyemért és a legújabb “menő” legyekért – bár a srácok szerint a boltban a legfrissebb hírek a produktív legyekről körülbelül három hetesek voltak, mivel kevés horgász volt kint és még kevesebb fogott.
A Church Poolhoz, a Farmington legnépszerűbb helyéhez érkeztem, de a parkoló tele volt hóval, körülbelül 24 hüvelyknyi hóval, így továbbmentem a folyón felfelé. Rivertonban végül találtam egy folyóparti parkolót, és a hóban a folyóhoz trappoltam. Streamereket lóbáltam a mély medencékben, egy kétnyílászárót sodortam a fenék fölé, és még néhány szárnyast is kipróbáltam, amikor kiszúrtam néhány téli caddist. Nem akarok közhelyes lenni, de közel egy hónap horgászat nélküliség után, bár a fogás gyenge volt, a horgászat mégis jó volt.
A visszaúton láttam, hogy a Church Pool parkolóját már felszántották, és már két horgász dolgozott a híd alatti vízen. Beálltam, újra felfűztem a botot, és adtam még két órát. Én nem fogtam semmit, de az egyik horgász egy gyönyörű barnát fogott egy hatlábú kőlegy nimfára. Én beértem a kevesebb lábú kőlegy nimfákkal, és minden olyan helyen végighorgásztam őket, ahol szerintem egy pisztráng fogna. Ahogy a nap a fák vonalára süllyedt, és rájöttem, hogy két órával korábban szóltam a feleségemnek, hogy elmegyek, hal nélkül, de mosolyogva indultam az autó felé.
Az atlanti lazac horgászatáról szóló könyvet olvasom éppen, és az egyik sor megragadott, amikor vasárnap délután elhagytam a Farmingtont: “Van egyfajta elégedettség a jó horgászatban, függetlenül attól, hogy a halak megjelennek-e vagy sem.” Csak ekkor értettem meg, mire gondolt a szerző, de remélem, nem lesz belőle szokásom.
