Majd valamikor a jövőben több mint 200 ország több ezer sportolója gyűlik össze Tokióban a XXXII. olimpiai játékokra. A versenyzők és a nézők számára ez egy olyan esemény, amely tele van izgalmas erőpróbákkal, technikával, ügyességgel és egyebekkel. A házigazda város számára a takarítás, az építkezés és a forgalomirányítás hatalmas vállalkozását jelentik. Olyan, mint az infrastruktúra olimpiája.
A fogadó városoknak el kell fogadniuk a látogatók áradatát, és helyszíneket kell építeniük az eseményekhez, valamint létre kell hozniuk a kiterjedt, híresen zajos olimpiai falvakat, ahol a sportolók tankolnak, regenerálódnak és mulatoznak. Mindennek nagy ára van: Tokió 68 000 férőhelyes központja a nyitó- és záróünnepségeknek 156,9 milliárd jenbe, azaz több mint 1,4 milliárd dollárba került.
Bár néhány olimpiai épület második életre talál, amikor a játékok befejeződnek, sok épületet vagy lebontanak, vagy meglehetősen szertelenül hagyják pusztulni. Néhány hónappal a Rio de Janeiró-i játékok befejezése után például néhány helyszínt kifosztottak, megfosztották az üléseket és a televíziókat. Évekkel az athéni játékok után néhány edzőmedence koszos, barna vízzel volt tele, a sportkomplexumok pedig omladoztak. Néhány épületet – vagy legalábbis azok elemeit – meg lehet menteni. Tokió új stadionjában két mozaikfalfestmény található, amelyeket a város 1964-es játékokon használt úszócsarnokából mentettek ki, mielőtt azt az épületet 2015-ben lebontották.
Itt találhatók a múltbeli olimpiák relikviái – kísérteties emlékeztetők arra, hogy a világ legnagyobb atlétikai versenye herkulesi építési és takarítási erőfeszítéseket is igényel.