Hol kezdjük a Hammer-horrort

Miért ez talán nem tűnik olyan egyszerűnek

Noha nem teljesen helytálló azt állítani, hogy a londoni Hammer filmstúdió kritikai megítélése mindig is alacsony volt, az igaz, hogy az 1970-es évekig nagyon kevesen vették őket komolyan. Jellemző reakció volt a Frankenstein átka 1957-es megjelenésekor Caroline Lejeune, a The Observer kritikusa, aki úgy jellemezte a filmet, hogy “a féltucatnyi legvisszataszítóbb film között van, amivel valaha találkoztam”. A kasszák dübörögtek, de a kritikusok vagy elnézően mosolyogtak, vagy elővették a hányós zacskót.

David Pirie A Heritage of Horror című könyvével kezdődött 1973-ban, hogy a “Hammer-horror” komoly kritikai vizsgálatot kapott, és hamarosan kiderült, hogy a brit mozi valamiféle titkos történetét képviselik, amely a Hitchcock, az Ealing-vígjátékok és a “konyhai mosogató” drámák tekintélyes arca mellett fut. A többi filmkészítőre gyakorolt hatásuk szinte felbecsülhetetlen, mind hazájukban, mind külföldön – az amerikai “filmes kölykök” hatalmas rajongók voltak. A kultusz a mai napig erős, de több mint száz Hammer-film aranykorát kell végigjárni, és az alkalmi nézőnek az az érzése támadhat, hogy ha egyet látott, akkor az összeset látta.

A Hammer ma is készít filmeket, de a Hammer-jelenség megismerése érdekében jobb, ha a nézői erőfeszítéseket a stúdió 1955-től 1976-ig tartó aranykorára koncentráljuk. A legújabb produkcióiknak azonban bőven megvannak a maguk érdemei, és egyikük, a The Quiet Ones a 2014-es év legalulértékeltebb filmjei közé tartozik.

A legjobb kezdés – Drakula menyasszonyai

A Hammer-filmeket úgy lehetne jól kezelni, ha az elején kezdenénk a The Quatermass Xperimenttel (1955) és a klasszikus gótikus trilógiájukkal – A Frankenstein átka (1957), Drakula (1958) és A múmia (1959) -, majd kronologikusan haladnánk előre. Ennek azonban megvan az a hátránya, hogy olyan filmekkel kell kezdeni, amelyek bár gyakran zseniálisak, olyan elemeket tartalmaznak, amelyek az első látogatók számára elrettentőek lehetnek: Brian Donlevy sajátos alakítása Quatermass professzorként, például; a Drakula kissé kanyargós középső része; A Frankenstein átka maníros nyitó része; a Múmia tempóromboló dupla flashbackjei.

Ha az újoncok számára teljesen kényelmes első merülés lenne, próbálják ki az 1960-as Drakula menyasszonyait, egy horrorisztikus népmesét, melyben a Hammer állandó csapatának többsége a legjobb formáját hozta. Van egy kis furcsaság, hogy a cím ellenére Drakula gróf nem szerepel a filmben, és a fantasztikus Christopher Lee sem (az 1958-as Drakula sztárja) – Jonathan Rigby English Gothic című könyve szerint a Hammer a jelek szerint soha többé nem gondolt arra, hogy újra szerepet adjon neki. Peter Cushing viszont jelen van, méghozzá korrekt módon, mint Dr. Van Helsing, aki ezúttal egy fiatal hölgyek számára fenntartott iskolában kitört vámpírjárvány ellen küzd, amelyet a nem eléggé leláncolt Meinster báró okoz.

A tempó szédületes, a színészi játék kiváló – Martita Hunt kiemelkedik a báró anyjaként -, a vizuális stílus pedig egyszerűen izgalmas, a gazdag színekkel, amelyek Powell és Pressburger filmjeinek felfokozott világához hasonlíthatók. Cushing, mint mindig, most is mindent belead, komolyan veszi az egészet, és a vége felé, amikor saját legnagyobb félelmével kell szembenéznie, felülmúlja önmagát. A rendező, Terence Fisher számos filmet készített a Hammer számára, de ez talán a legjobbja.

Egy másik lehetőség, ha a hatvanas évek végére megyünk előre, és megnézzük Christopher Lee-t a legvarázslatosabb pillanatában, Az ördög kilovagol (1968) című filmben, amely szintén Terence Fisher nagyszerű alkotása. Ez valóban egy gazdag főzet, ami abból áll, hogy Lee egy csapat aljas sátánistával harcol, akiket a páratlan Charles Gray vezet. Néhány kissé elkapkodott effektustól eltekintve, minden téren ördögi zsenialitással hajtották végre, és Richard Matheson forgatókönyve Dennis Wheatley regényéből az egyik legjobb, amivel a Hammer valaha is dolgozott.

Mit nézzünk meg legközelebb

Ha élvezed e két klasszikus valamelyikét, akkor jó képet kapsz a klasszikus Hammer stílusról, és visszamehetsz és élvezheted az úttörő korai anyagokat. Egy jó példa a fekete-fehér, sci-fit és horrort ötvöző munkájukra a Val Guest-féle Quatermass 2 (1957), egy fantasztikus paranoid thriller, amelyet Nigel Kneale a tévésorozatból adaptált. Hasonlóan jó az 1959-es A baskerville-i kopó adaptációjuk, amely Arthur Conan Doyle regényének horrorelemeit hangsúlyozza, és kiváló lehetőséget biztosít Peter Cushingnak Sherlock Holmes szerepében és André Morellnek, mint – az én pénzemért – a meghatározó Dr. Watson.

Hammer számos filmet készített a horror műfaján kívül is, és ezek közül néhány kiváló, különösen a Cash on Demand című szokatlan thriller, amelyben Cushing és Morell újra összeállt, valamint a Val Guest által rendezett Tegnapi ellenség (1959) című zord háborús film. A pszichológiai thrillerek sorozata is meglehetősen jól datálható, amelyeket többnyire Jimmy Sangster írt, és amelyekre a Psycho (1960) és a francia klasszikus Les Diaboliques (1955) sikere volt hatással. A félelem íze (1961) volt az első és talán a legjobb, de sok időm van az 1963-as Paranoiacra is, amely Oliver Reed és Sheila Burrell remek tanulmányai a zavartalanságról.

A későbbi filmek közül A zombik pestise (1966) az egyik legjobb, egy Cornwallban játszódó gothic, amelynek emlékezetes sokkoló pillanatai vannak. Az 1970-es évek néhány nagyon furcsa alkotása is sokat nyom a latba: A gonosz ikrei (1971), amely boszorkányégető fanatikusok között játszódik, és a Vámpírcirkusz (1972), amely az akkor már megszokott szex és erőszak mellett tele van a vizuális mágia meghökkentő pillanataival.

Természetesen rengeteg folytatással kell megküzdeni – egy egész sor Frankenstein- és Drakula-filmben szerepel Lee és Cushing, de nem mindig együtt. A sötétség hercege (1966) és a Frankenstein el kell pusztítani (1969) mindkettő nagyon biztosra vehető, de – kevésbé hagyományos módon – a Dracula A.D. 1972 (1972) hatalmas móka, ahol Drakula és Van Helsing küzd meg egymással a nem éppen lengő Londonban.