Hans Eysenck

Példák azokra a publikációkra, amelyekben Eysenck nézetei vitát váltottak ki (időrendben):

• Egy 1950-es években megjelent tanulmány, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy a rendelkezésre álló adatok “nem támasztják alá azt a hipotézist, hogy a pszichoterápia elősegíti a neurotikus zavarokból való felépülést”.
• A Uses and Abuses of Psychology (1953) című könyvének “Mi a baj a pszichoanalízissel” című fejezete.
• The Psychology of Politics (1954)
• Race, Intelligence and Education (1971) (az USA-ban: The IQ Argument).
• Sex, Violence and the Media (1978).
• Astrology – Science or Superstition? (1982).
• Decline and Fall of the Freudian Empire (1985).
• Smoking, Personality and Stress (1991).

Eysenck hozzáállását önéletrajzában foglalta össze: Rebel with a Cause: “Mindig úgy éreztem, hogy egy tudós csak egy dologgal tartozik a világnak, és ez az igazság, ahogyan ő látja. Ha az igazság ellentmond mélyen őrzött meggyőződésének, az nagy baj. A nemzetközi kapcsolatokban, a politikában, talán még az üzleti életben is jó a tapintat és a diplomácia; a tudományban csak egy dolog számít, és az a tények.” A Humanista Kiáltvány egyik aláírója volt.

A politika pszichológiájaSzerkesztés

Eysenck ebben a könyvében azt javasolja, hogy a politikai viselkedés két független dimenzió szempontjából elemezhető: a hagyományos bal-jobb megkülönböztetés, valamint az, hogy egy személy mennyire “tenderminded” vagy “toughminded”. Eysenck szerint ez utóbbi a személy introverziójának, illetve extraverziójának eredménye.

A kollégák számos okból kritizálták a könyv alapjául szolgáló kutatást, többek között a következők miatt:

• Eysenck azt állítja, hogy eredményei a brit középosztály egészére alkalmazhatók, de a mintájában szereplő személyek sokkal fiatalabbak és jobban képzettek voltak, mint a brit középosztály egésze.
• A különböző pártok támogatóit különböző módon toborozták: A kommunistákat a pártok fiókjain keresztül toborozta, a fasisztákat nem meghatározott módon, más pártok támogatóit pedig úgy, hogy a kérdőív másolatait adta a diákjainak, és azt mondta nekik, hogy alkalmazzák a kérdőívet barátaik és ismerőseik körében.
• Az eredményeket úgy kapta, hogy a különböző méretű csoportokra azonos súlyt alkalmazott. Például a Liberális Párt 250 középosztálybeli támogatójának válaszai ugyanolyan súlyt kaptak, mint 27 munkásosztálybeli liberális válaszai.
• A pontszámokat magyarázat nélkül kerekítették, olyan irányba, amely Eysenck elméleteit támogatta.

Genetika és intelligenciaSzerkesztés

Eysenck a genetika és a faj erős befolyása mellett érvelt az IQ-különbségekre. Eysenck támogatta Arthur Jensen azon kérdését, hogy a faji csoportok közötti IQ-változás teljes mértékben környezeti eredetű. Ezzel az állásponttal szemben Eysencket a London School of Economics-on tartott előadása során egy tüntető arcon ütötte. Eysenck bombafenyegetéseket és kisgyermekei megölésével kapcsolatos fenyegetéseket is kapott.

Eysenck azt állította, hogy a média azt a félrevezető benyomást keltette az emberekben, hogy nézetei kívül esnek a tudományos konszenzus főáramán. Eysenck a The IQ Controversy, the Media and Public Policy (Az IQ-vita, a média és a közpolitika) című könyvre hivatkozott, amelyből kiderül, hogy az általa felvetett összes fő állításnak többségi támogatottsága van, és azt állította továbbá, hogy az érintett tudósok között nem volt valódi vita a kérdésről.

Ezzel a vitával kapcsolatban 1988-ban S. A. Barnett Eysencket “termékeny népszerűsítőnek” nevezte, és Eysenck e témában írt írásait az 1970-es évek elején megjelent könyveiből vett két passzussal példázta:

A mai napig minden bizonyíték a genetikai tényezők … elsöprő jelentőségére utal a kultúránkban megfigyelhető intellektuális különbségek nagy változatosságának, valamint az egyes faji csoportok között megfigyelhető különbségek nagy részének létrejöttében.

– HJ Eysenck, Race, Intelligence and Education, 1971, London: Temple Smith, 130. o.

a gyermek értelmi képességeinek egész fejlődési pályája nagyrészt genetikailag meghatározott, és még a szélsőséges környezeti változásoknak is … kevés erejük van arra, hogy ezt a fejlődést megváltoztassák. H. J. Eysenck Az ember egyenlőtlensége, 1973, London: Temple Smith, pp. 111-12

Barnett további kritikát idéz a Race, Intelligence and Education című könyvről Sandra Scarr-Salapatektől, aki 1976-ban azt írta, hogy Eysenck könyve “általában gyújtogató”, és hogy “van ebben a könyvben valami, ami szinte mindenkit sért, kivéve a WASP-ket és a zsidókat”. Scarr ugyanilyen kritikusan nyilatkozott Eysenck hipotéziseiről, amelyek közül az egyik az a feltételezés volt, hogy az ültetvényeken folytatott rabszolgatartás az afroamerikaiakat az afrikaiak kevésbé intelligens almintájaként szelektálta. Scarr bírálta Eysenck egy másik állítását is, amely az USA-ban élő olasz, spanyol, portugál és görög bevándorlók állítólagos, a származási országuk népességéhez képest jelentősen alacsonyabb IQ-értékéről szólt. “Bár Eysenck óvatosan kijelenti, hogy ezek nem bizonyított tények (mert nem végeztek IQ-teszteket a szóban forgó bevándorlókkal vagy nem bevándorlókkal?”. Scarr azt írja, hogy a gondos olvasó arra a következtetésre jut, hogy “Eysenck elismeri, hogy az eddigi tudományos bizonyítékok nem teszik lehetővé, hogy egyértelműen a genetikai különbségek értelmezése mellett döntsünk a feketék intelligenciateszteken mutatott alsóbbrendűségével kapcsolatban”, míg “a könyv gyors elolvasása azonban biztosan abban a hitben hagyja az olvasót, hogy a mai tudományos bizonyítékok erősen alátámasztják azt a következtetést, hogy az amerikai feketék genetikailag alsóbbrendűek a fehéreknél az IQ tekintetében”. Eysenck későbbi munkáinak egy részét a tudományos rasszizmust támogató Pioneer Fund nevű szervezet finanszírozta.

Rákra hajlamos személyiségSzerkesztés

Konzultációs kutatásokra is kapott támogatást a dohányipar nevében eljáró Jacob & Medinger New York-i ügyvédi irodán keresztül. Megjegyzendő, hogy egy 1994-ben tartott előadásában megemlíti, hogy a Reynoldshoz fordult a kutatás folytatásához szükséges finanszírozásért. Arra a kérdésre, hogy mit gondol arról, hogy a dohányipar jogászai részt vesznek a tudósok kiválasztásában a kutatási projektekhez, azt mondta, hogy a kutatást a minősége alapján kell megítélni, nem pedig az alapján, hogy ki fizette azt, hozzátéve, hogy ő személyesen nem részesült a pénzből. A The Independent című brit lap szerint Eysenck több mint 800 ezer fontot kapott ilyen módon. Eysenck számos tanulmányt végzett, amelyekben a személyiségnek a dohányzásban és a betegségekben betöltött szerepéről tett állításokat, de azt is mondta: “Nincs kétségem afelől, hogy a dohányzás nem egészséges szokás.”

A “Rák, személyiség és stressz: Prediction and prevention” című cikkében nagyon világosan meghatározza a rákra hajlamos (C típusú) személyiséget. Az állítás mögött álló tudományt most a 2019-es londoni King’s College vizsgálat keretében a nyilvánosság elé állították (lásd alább).

A személyiség genetikájaSzerkesztés

1951-ben jelent meg Eysenck első empirikus tanulmánya a személyiség genetikájáról. Ez egy 1948 és 1951 között tanítványával és munkatársával, Donald Prell-lel közösen végzett vizsgálat volt, amelyben 11 és 12 éves egypetéjű (monozigóta) és kétpetéjű (dizigóta) ikreket vizsgáltak neuroticizmus szempontjából. Ezt részletesen a Journal of Mental Science című folyóiratban megjelent cikkében írja le. Eysenck és Prell arra a következtetésre jutottak: “A neuroticizmus faktor nem statisztikai lelet, hanem olyan biológiai egységet alkot, amely egészében öröklődik….a neurotikus hajlam nagymértékben öröklődik.”

A személyiség modelljeSzerkesztés

Az extraverzió és a neuroticizmus két személyiségdimenzióját az 1947-ben megjelent Dimensions of Personality című könyvében írta le. A személyiségpszichológiában bevett gyakorlat, hogy a dimenziókra a kezdőbetűkkel, E-vel és N-nel hivatkoznak.

E és N kétdimenziós teret biztosított a viselkedés egyéni különbségeinek leírására. Eysenck megjegyezte, hogy ez a két dimenzió mennyire hasonlít a görög orvos, Galénosz által először javasolt négy személyiségtípushoz.

• magas N és magas E = kolerikus típus
• magas N és alacsony E = melankolikus típus
• alacsony N és magas E = szangvinikus típus
• alacsony N és alacsony E = flegmatikus típus

A harmadik dimenzió, a pszichotizmus, az 1970-es évek végén került a modellbe, Eysenck és felesége, Sybil B. közötti együttműködés alapján. G. Eysenck.

Eysenck modellje megpróbált részletes elméletet adni a személyiség okairól. Eysenck például azt javasolta, hogy az extraverziót az agykérgi arousal variabilitása okozza: “az introvertáltakat magasabb aktivitási szint jellemzi, mint az extravertáltakat, és így krónikusan jobban gerjesztett agykérgűek, mint az extravertáltak”. Hasonlóképpen Eysenck azt javasolta, hogy a neuroticizmus dimenzión belüli elhelyezkedést a limbikus rendszer egyéni különbségei határozzák meg. Bár ellentmondásosnak tűnik az a feltételezés, hogy az introvertáltak izgatottabbak, mint az extravertáltak, ennek feltételezett hatása a viselkedésre az, hogy az introvertáltak alacsonyabb szintű stimulációt keresnek. Ezzel szemben az extravertált ember fokozott aktivitással, szociális elkötelezettséggel és egyéb ingerületkereső viselkedéssel igyekszik az izgalmát kedvezőbb szintre emelni (ahogy azt a Yerkes-Dodson-törvény megjósolja).

Összehasonlítás más elméletekkelSzerkesztés

Jeffrey Alan Gray, Eysenck egykori tanítványa, az Eysenck által vizsgált biológiai és pszichológiai adatok átfogó alternatív elméleti értelmezését dolgozta ki (Gray biopszichológiai személyiségelméletnek nevezte el) – erősebben támaszkodva az állat- és tanulási modellekre. Jelenleg a legszélesebb körben használt személyiségmodell a Big Five modell. A Big Five modell állítólagos vonásai a következők:

1. Tudatosság
2. Egyetértés
3. Neuroticizmus
4. Érzésre való nyitottság
5. Extraverzió

A Big Five modellben szereplő extraverzió és neuroticizmus nagyon hasonló Eysenck azonos nevű vonásaihoz. Az általa pszichotizmusnak nevezett vonás azonban a Big Five modellben két vonásnak felel meg: a lelkiismeretességnek és az elfogadhatóságnak (Goldberg & Rosalack 1994). Eysenck személyiségrendszere nem foglalkozott az élményekre való nyitottsággal. Azzal érvelt, hogy az ő megközelítése jobban leírja a személyiséget.

Pszichometriai skálákSzerkesztés

Eysenck személyiségelmélete szorosan kapcsolódik az általa és munkatársai által konstruált pszichometriai skálákhoz. Ezek közé tartozott a Maudsley Személyiségleltár (MPI), az Eysenck Személyiségleltár (EPI), az Eysenck Személyiség Kérdőív (EPQ), valamint annak átdolgozott változata (EPQ-R) és annak megfelelő rövid változata (EPQ-R-S). Az Eysenck személyiségprofilozó (EPP) a modellben figyelembe vett egyes vonások különböző aspektusait bontja le. Volt némi vita arról, hogy ezekbe a fakultásokba az extraverzió fakultásaként az impulzivitás is beletartozik-e, ahogyan Eysenck korai munkáiban kijelentette, vagy a pszichotizmus fakultásaként, ahogyan későbbi munkáiban kijelentette.

Megjelenés a szélsőjobboldali sajtóbanSzerkesztés

Eysencket azzal vádolták, hogy a szélsőjobboldali politikai ügyek támogatója. Kapcsolódó érvek voltak, hogy Eysencknek cikkei jelentek meg a National-Zeitung című német lapban, amely őt közreműködőnek nevezte, valamint a Nation und Europa című lapban, és hogy ő írta az előszót egy Pierre Krebs nevű szélsőjobboldali francia író Das unvergängliche Erbe című könyvéhez, amelyet Krebs Thule Seminarja adott ki. Siegfried Jäger nyelvész úgy értelmezte Krebs könyvének előszavát, hogy “az emberek egyenlősége ellen szónokolt, és azt tarthatatlan ideológiai doktrínaként mutatta be”. A National Zeitungban Eysenck szemrehányást tett Sigmund Freudnak állítólagos ravaszságáért és őszinteségének hiányáért. Eysenck olyan kritikusait, mint Michael Billig és Steven Rose, felbuzdító további események közé tartozik, hogy Eysenck könyvei megjelentek a brit Nemzeti Front ajánlott olvasmányok listáján, valamint egy Eysenckkel készült interjú, amelyet a Nemzeti Front Beacon című lapja tett közzé (1977), és később újra megjelent az amerikai neofasiszta Steppingstones című lapban; egy évvel korábban hasonló interjút közölt a Neue Anthropologie, amelyet Eysenck életrajzírója, Roderick Buchanan úgy jellemzett, mint “a Mankind Quarterly testvérkiadványát, amelynek hasonló munkatársai vannak, és néha ugyanazokat a cikkeket közli.” Eysenck írt bevezetőt Roger Pearson Race, Intelligence and Bias in Academe című könyvéhez is. Ebben a Pearson könyvéhez írt bevezetőjében Eysenck azzal vág vissza, hogy kritikusai az Új Baloldal “szétszórt csapatai”, akik átvették a “fasiszták pszichológiáját”. Eysenck Az ember egyenlőtlensége című könyvét, amelyet franciára L’Inegalite de l’homme címmel fordítottak le, a GRECE kiadója, az Éditions Corpernic adta ki. 1974-ben Eysenck a Mankind Quarterly tudományos tanácsadó testületének tagja lett, és csatlakozott a folyóirathoz kapcsolódó személyekhez, akik megpróbálták a folyóiratot mainstreamebb tudományos eszközként újjáalakítani. Billig azt állítja, hogy ugyanebben az évben Eysenck tagja lett a GRECE Nouvelle École védnöki bizottságának is.

Eysenck állítólagos jobboldali kapcsolataira utalva Buchanan így ír: “Azok számára, akik alaposan démonizálni akarják Eysencket, a szélsőjobboldali csoportokkal való kapcsolatai felfedték valódi politikai szimpátiáját”. Buchanan szerint ezek a kemény kritikusok Eysenck írásait “nyíltan rasszistaként” értelmezték. Továbbá Buchanan azt írja, hogy Eysenck legádázabb kritikusai meg voltak győződve arról, hogy Eysenck “szándékosan félremagyarázott egy sötét politikai programot”. Buchanan úgy érvelt, hogy “Hans Eysenck számára úgy tűnt, hogy nincs rejtett napirend. Túlságosan önző volt, túlságosan el volt foglalva saját, nagy tudósként való törekvéseivel ahhoz, hogy konkrét politikai célokat dédelgessen.”

Amint Buchanan megjegyezte:

Keményebb volt elhessegetni azt a benyomást, hogy Eysenck érzéketlen, sőt szándékosan vak volt arra, ahogy a munkája egy szélesebb politikai kontextusban játszódott. Nem akarta elhinni, szinte a teljes elutasításig, hogy munkássága a jobboldali rasszista csoportoknak nyújtott segítséget. De aligha kétséges, hogy Jensen és Eysenck segítettek feléleszteni ezeknek a csoportoknak a bizalmát. Váratlan igazolás volt ez egy tekintélyes tudományos oldalról. A bizonyítékok Eysenck általi értelmezésének óvatos megfogalmazása nem sokat változtatott a helyzeten. A rasszista jobboldal számára az intelligencia csoportonkénti különbségeinek genetikai alapja alátámasztotta a rasszista állításokat az eredendő, megváltoztathatatlan hierarchiáról.

Buchanan szerint Eysenck úgy vélte, hogy kutatásainak minősége “segít majd mérsékelni a társadalmi igazságtalanságokat és túlkapásokat”. Eysenck azzal védekezett, hogy nem riadt vissza attól, hogy ellentmondásos kiadványokban publikáljon vagy interjút adjon, és hogy nem feltétlenül osztotta azok szerkesztői álláspontját. Buchanan példaként említi Eysencknek a Mayfair és a Penthouse című pornográf magazinokhoz való hozzászólásait.

Eysenck a Race, Education and Intelligence című könyv bevezetőjében ismertette nézeteit:

A faji probléma fontosságának felismerését, valamint a faji szegregáció minden formáját ellenző és a közösség bármely rétegét faji (vagy nemi vagy vallási) alapon elnyomókkal szemben gyűlölő magatartásomat részben az a tény határozta meg, hogy Németországban nőttem fel, abban az időben, amikor a hitlerizmus kezdett azzá a széles körben elterjedt doktrínává válni, amely végül győzött és több millió zsidó halálához vezetett, akiknek egyetlen bűne az volt, hogy egy képzeletbeli “fajhoz” tartoztak, amelyet egy olyan embercsoport álmodott meg, amelyben az őrület egyenlő arányban keveredett a ravaszsággal, a paranoia a ravaszsággal és a gazemberség a szadizmussal.

Későbbi munkákSzerkesztés

1994-ben egyike volt a “Mainstream Science on Intelligence” című, Linda Gottfredson által írt és a The Wall Street Journalban megjelentetett vezércikk 52 aláírójának, amely a The Bell Curve című könyv megjelenése után az aláíró tudósok konszenzusát írta le az intelligenciakutatással kapcsolatos kérdésekben. Eysenck a teljes vezércikket beillesztette 1998-as könyvébe, az Intelligence: A New Look.

Eysenck úgy vélte, hogy az empirikus bizonyítékok a parapszichológiát és az asztrológiát támasztják alá. Szkeptikusok kritikáját váltotta ki, amiért támogatta a paranormális jelenségeket. Henry Gordon például azt állította, hogy Eysenck álláspontja “hihetetlenül naiv”, mert az általa bizonyítékként idézett parapszichológiai kísérletek közül sok komoly problémákat tartalmazott, és azokat soha nem replikálták. A mágus és szkeptikus James Randi megjegyezte, hogy Eysenck a csaló médiumokat valódiakként támogatta, és nem említette a trükközésüket. Randi szerint “teljesen egyoldalú képet adott a témáról”

.