Kétségtelen, hogy az első érkezők közül sokan nem a legmegfelelőbb időben érkeztek a szigetekre: olyan időben, amikor nem volt társuk, aki üdvözölte volna őket, nem volt növény, amivel táplálkozhattak volna, nem volt egy kis talaj, ahol gyökeret ereszthettek volna. Gyakran az évmilliók során, amikor a véletlen a madarakat viharban, a tengeri oroszlánokat és pingvineket áramlatokban, magvakat hozott át a kontinensről, az elsőként itt maradt élőlények “úttörő” fajok voltak.
Ezek a fajok azok, amelyek a látszólagos semmiből is képesek létezni, mint például a lávából kinövő növények. Túlélve meghalnak, és szerves anyagukat a bevándorlók következő hulláma számára hagyják hátra — táplálva a következő növényvilágot, a következő vegetáriánus élőlényt.
Darwin megfigyelései, különösen a ma “Darwin pintyeinek” nevezett fajokon és azok alkalmazkodásán végzett megfigyelései végül megalapozták a természetes kiválasztás elméletét. Abban az időben ez dinamikus eltérést jelentett attól az általánosan elterjedt nézettől, hogy a fajok statikusak.
Röviden kifejtve, a fajok evolúciójának koncepciója a túlélés és a szaporodás számos jellemzőjén alapul. A legtöbb populációban a fajok száma nagyobb, mint a rendelkezésre álló erőforrások, és a verseny elkerülhetetlen. A fajokban előforduló normális variáción belül időnként előfordul egy olyan mutáció vagy eltérés, amely valamilyen módon előnyös a túlélés vagy a szaporodás szempontjából, és a pozitív változással rendelkezők nagyobb számú utóddal rendelkeznek. Mivel az utódok valószínűleg ugyanezekben a genetikai előnyökben részesülnek, nagyobb valószínűséggel maradnak életben és adják tovább génjeiket. Azok maradnak életben, amelyek a legjobban alkalmazkodtak a környezetükhöz,a leginkább specifikusak és alkalmazkodók.
A Galápagos-szigeteken az elszigeteltség évei után, ahol egy faj kis populációi létezhettek, a fajon belüli alkalmazkodás drasztikusabb lehetett, mivel nem volt nagy fő populáció, amely pufferként működött volna a változásokat illetően.
Gyakran az ősök változatai nyilvánvalóak. A Santa Fe-i szárazföldi leguánok, amelyek sárga színükben különböznek más szigeteken élő rokonaikhoz hasonlóan, alkalmazkodtak ahhoz, hogy kaktuszt, tüskéket és mindent egyenek. Második rokonaik, a tengeri leguánok talán a tengerből való táplálkozáshoz alkalmazkodtak, elkerülve a szárazföldi konkurenciát.
A leghíresebb példa a Darwin-pintyek 13 faja, amelyek mind egyetlen őstől származnak, és olyan eltérő táplálkozáshoz alkalmazkodtak, mint a kaktusz, a paraziták vagy akár a vér. Az alkalmazkodás folyamatát jól dokumentálja Jonathan Weiner “The Beak of the Finch” című könyve, amely a Vintage Books kiadónál jelent meg.
Az evolúcióval kapcsolatos további átfogó információkért látogasson el a Galapagos Fast Facts
oldalra.