A test és az elme közötti kapcsolatról tartott nemrégiben tartott előadásomban említettem a legújabb szorongásoldó őrületet, a színezőkönyveket. Ezek a felnőtteknek szánt, bonyolult mintákat tartalmaznak, amelyek elég nagy kihívást jelentenek a vonalakon belül maradni. Az állítás szerint a különleges mintákra való összpontosítás eltereli az elmét a szorongásról és a stresszről. A bizonyítékok hiányosak, de a kifestőkönyvek milliói repülnek le a polcokról, és vezetik a bestsellerlistákat. Ez már önmagában is mond valamit a társadalmunkról.
Az előadásom után odajött hozzám egy hölgy, aki azt állította, hogy a színezőkönyveknél jobbat tud a szorongás enyhítésére, és egy fiola tablettát nyomott a kezembe. Nem tűnt titkos drogterjesztőnek, ezért gondoltam, hogy lenézek, és találok néhány tablettát lorezapamból vagy talán orbáncfűből. Nem ez volt a helyzet. Az üvegcse címkéjén az állt: “Arsenicum album 30C.”
Nem, nem akart megmérgezni. Ezek homeopátiás arzéntabletták voltak, amelyek azon a furcsa elképzelésen alapultak, hogy egy anyag, amely nagy dózisban bizonyos tüneteket okoz, homeopátiás potenciában ugyanezeket a tüneteket elháríthatja. Mivel az arzénmérgezés szorongással és nyugtalansággal jár, az ilyen tünetektől szenvedő személynek homeopátiás arzénadagban kellene enyhülést találnia. A homeopátia bizarr világában a hatáserősség a nagyobb hígítással nő, és a 30C adagról azt mondják, hogy rendkívül hatásos. Egy ilyen tablettát úgy készítenek, hogy egy arzénoldatot egymás után százszor harmincszorosára hígítanak, majd a végső oldat egy cseppjével átitatnak egy cukortablettát. A 30C hígításnál nemcsak hogy nyoma sem marad az arzénnek, de még egy vízmolekula sem találkozik az eredeti arzénnel.
A homeopátia egy tudományosan csődbe ment gyakorlat, amelyet több mint kétszáz évvel ezelőtt Samuel Hahnemann német orvos talált ki, aki kiábrándult az akkoriban elterjedt orvosi eljárásokból, a vérképzésből és a tisztítókúrákból. Jó ember volt, aki kíméletesebb és kíméletesebb gyógymódokat keresett, és a homeopátia megfelelt ennek a kategóriának. Mivel a molekulák ismerete akkoriban szinte nem is létezett, Hahnemann nem tudhatta, hogy hígított oldatai nem tartalmaznak semmit. Valójában az igazság az, hogy mégiscsak tartalmaztak valamit. Egy jókora adag placebót!
Most jön a történet csattanója. Hahnemann meglehetősen jártas volt a kémiában, és valójában ő fejlesztette ki az első kémiai tesztet az arzénre. 1787-ben azt találta, hogy egy ismeretlen mintában lévő arzén hidrogén-szulfid gázzal való kezelés hatására arzén-triszulfid oldhatatlan sárga csapadékká alakul át. Amikor 1832-ben az angliai John Bodle-t azzal vádolták, hogy megmérgezte nagyapját azzal, hogy arzént tett a kávéjába, John Marsh-t, a Royal Arsenal vegyészét felkérték, hogy vizsgáljon meg egy mintát a kávéból. Bár Hahnemann tesztjével sikerült kimutatnia az arzént a kávéban, a kísérletet nem tudta az esküdtszék megelégedésére reprodukálni, és Bodle-t felmentették. Mivel tudta, hogy ugyanezért a bűncselekményért nem lehet még egyszer bíróság elé állítani, később beismerte, hogy megölte a nagyapját.
A vallomás feldühítette Marsh-t, és arra ösztönözte, hogy fejlesszen ki egy jobb tesztet az arzénre. 1836-ra felfedezte, hogy a testnedv vagy szövetminta cinkkel és savval történő kezelése az arzént arzingázzá (AsH3) alakítja át, amelyet aztán lángon átvezetve fémes arzént és vizet kapunk. Az arzén ezután ezüstös-fekete lerakódást képez egy hideg kerámiatálon, amelyet a láng sugárában tartanak, és az eredeti mintában lévő arzén mennyiségét úgy lehetett meghatározni, hogy a lerakódás intenzitását összehasonlították az ismert mennyiségű arzénnel előállított mennyiséggel.
A Marsh-teszt nagy nyilvánosságot kapott 1840-ben, amikor a franciaországi Marie LaFarge-ot azzal vádolták, hogy férjét arzénnel gyilkolta meg, mert arzént tett az ételébe. Marie-ról köztudott volt, hogy arzént vásárolt egy helyi patikustól, amelyről azt állította, hogy a házat ellepő patkányok elpusztítására szolgál. Egy szobalány megesküdött, hogy látta, amint szeretője fehér port öntött a férje italába, és Marie egy süteményt is küldött a férjének, aki üzleti úton volt, közvetlenül a megbetegedése előtt. A halott férj családja arra gyanakodott, hogy Marie megmérgezte őt, és valahogyan hozzájutott az étel maradványaihoz, amelyekhez állítólag arzént kevert. A Marsh-teszt kimutatta az arzén jelenlétét az ételben és egy tojáslikőr-mintában, de amikor az áldozat holttestét exhumálták, a vizsgáló vegyész nem tudta kimutatni az arzént.
Az exhumált holttest vizsgálati eredményeinek megerősítésével a védelem Mathieu Orfilát, a Marsh-teszt szakértőjeként elismert vegyészt hívta segítségül, hogy bizonyítsa Marie ártatlanságát. A védelem legnagyobb bánatára Orfila kimutatta, hogy a vizsgálatot helytelenül végezték el, és a Marsh-teszt segítségével meggyőzően bizonyította az arzén jelenlétét LaFarge exhumált testében. Marie-t bűnösnek találták és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Az ellentmondásos ügy megragadta a közvélemény figyelmét, és az újságok beszámolói révén Marie LeFarge-ot hírességgé tette. Az ügy úgy vonult be a történelembe, mint az első olyan ügy, amelyben közvetlen törvényszéki toxikológiai bizonyítékon alapuló ítéletet hoztak. Mathieu Orfila ebben az ügyben játszott szerepe miatt gyakran tekintik őt a “toxikológia tudományának megalapítójának”. A Marsh-teszt a mindennapi beszélgetések tárgyává vált, sőt a vásárokon és nyilvános előadásokon népszerű bemutatóeszközzé vált. Ennek érdekes mellékzöngéje volt. Az arzénmérgezések jelentősen csökkentek, mivel egy bizonyított, megbízható teszt létezése visszatartó erővel szolgált.”
Ami a szorongás homeopátiás arzénnel való enyhítéséről szóló állításokat illeti, nos, nekem szorongást okoznak. Azt hiszem, lehúzom azokat a homeopátiás tablettákat a lefolyón (itt nem kell aggódni az arzénszennyezés miatt), és veszek egy kifestőkönyvet.