Nem telik el úgy hét, hogy ne jelenne meg egy új mainstream médiatörténet a technológia használatának veszélyeiről. Épp a minap szúrtam ki egyet, ami arról szólt, hogy az okostelefonok butítanak minket.
De a hírben idézett eredeti tanulmány valójában inkább arról szól, hogy a mobiltelefonok segítenek abban, hogy intuitívabbak legyünk, mint analitikusak, és megakadályozzák, hogy “túlgondolkodjunk”. De különösen érdekes, hogy ezt a tanulmányt, sok máshoz hasonlóan, a “technológiától való félelemként” állítják be.
Ez elgondolkodtat, hogy miért tűnik úgy, hogy sokan ennyire félnek a technológiától? Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjunk, meg kell vizsgálnunk a motivációkat, és talán még azt is meg kell néznünk, hogy hol szokott ez az érv a leginkább megjelenni, mégpedig a gyerekekkel és az oktatással kapcsolatban.
Gondoljunk a gyerekekre
Az ABC néhány évvel ezelőtt némi vitát váltott ki a mainstream médiában, amikor a Play School egyik epizódjában a műsorvezető egy játékszámítógépet mutatott be, amellyel e-maileket küldött, és egy játék okostelefont, amellyel a barátait “tweetelte”.
Az ABC akkor azt mondta, hogy az volt a célja, hogy olyan tárgyakat népszerűsítsen, amelyek mára a mindennapi élet részévé váltak. Ami azonban különösen érdekes, az az epizódra adott reakciók, amelyek a technológiától való félelmet fejezik ki.
A fent hivatkozott cikkhez fűzött kommentek például túlnyomórészt negatívak voltak, háromból két kommentelő úgy vélte, hogy a gyerekeket nem szabadna kitenni az e-mailnek és a közösségi hálózatoknak.
Hasonló jelenséget láttam 2012-ben, amikor a The Courier Mail egy cikket közölt a Twitterről az osztályteremben végzett kutatásról, amelyet a Southern Cross University munkatársammal, Jeremy Novakkal végeztem. A Courier Mail a cikk mellé egy felmérést is végzett, amelyben azt kérdezték az olvasóktól, hogy “Lehetővé kellene-e tenni a diákok számára, hogy az órán kérdéseket tweeteljenek a tanároknak?”. A felmérésre több mint 3000 ember válaszolt, és több mint 90%-uk nemmel szavazott.”
Pedagógusként nap mint nap találkozunk ezzel az állásponttal a tanárok részéről. A Queenslandi Egyetemen dolgozó Paul Forster adatai például megjegyzik, hogy az általa megkérdezett tanárok több mint 40%-a “kiakadva” érezte magát, amikor mobiltelefont látott az osztályteremben. Sőt, Paul szerint az anekdotikus bizonyítékok azt sugallják, hogy a leggyakoribb megközelítés sok tanár számára az volt, hogy inkább megtiltották a mobiltelefon használatát az osztályteremben, minthogy bátorították volna azt.
Oktatási technológusként megdöbbentőnek találom az ilyen típusú nyilvános reakciókat a technológia elterjedésével kapcsolatban. A technológia ma már mindennapi életünk szerves részét képezi. Mint ilyen, a társadalomnak nem szabadna a technológiát becsmérelnie, hanem az információs korban az élet alapvető részeként kellene elfogadnia.
Az aggodalom a zsebünkben lévő telefon miatt
Mindezek ellenére az Ausztrál Statisztikai Hivatal adatai szerint Ausztráliában majdnem ugyanennyi aktív mobiltelefon van – 17.4 millió – 2012 decemberében -, mint ahány ember kezeli őket – 2012 júniusában 18,4 millió 15 éves és idősebb felnőtt.
Az ABS arról is beszámol, hogy 2009-ben (http://www.abs.gov.au/ausstats/[email protected]/Lookup/by%20Subject/1370.0~2010~Chapter~Children%20and%20mobile%20phones%20(4.8.5.3.2). Úgy tűnik tehát, hogy bár Ausztráliában szinte minden felnőttnek van mobiltelefonja, és a gyerekek háromnegyedének is van, sokan (köztük a tanárok is) vonakodnak attól, hogy a gyerekek megismerjék ezt a technológiát, vagy használják az osztályteremben.
Miért van ez így? A válasz talán a technológiát körülvevő kultúrában rejlik. Régóta dokumentált tény, hogy a különböző generációk eltérően viszonyulnak a technológiához. És egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a tipikus X generáció – egy “digitális bevándorló” – nem csak a technológia használata miatt aggódik, de nem feltétlenül látja a technológia használatának előnyeit sem.
Lovak a tanfolyamoknak, technológia a gyerekeknek
Henry Ford (gyakran tévesen idézett) mondása: “Ha megkérdeztem volna az ügyfeleimet, hogy mit akarnak, azt mondták volna, hogy egy gyorsabb lovat”. És talán ez a tantermi technológiára is igaz. Míg a “digitális bennszülött” diákjaink elfogadják a technológiát, addig a “digitális bevándorló” tanáraink talán továbbra is “egy jobb lovat” keresnek, miközben figyelmen kívül hagyják azt a technológiát, amely már minden diák zsebében vagy hátizsákjában ott van.
Hogyan tudunk tehát ezen túllépni? Kutatásaink folyamatban vannak ezen a területen, de úgy tűnik, hogy kulturális változásra van szükség. Ahelyett, hogy kiállnánk és megmondanánk a tanároknak, hogy építsék be a technológiát az osztálytermeikbe, inkább azon kellene dolgoznunk, hogy a tanárokat rávegyük, hogy építsék be a technológiát a mindennapi életükbe.
Ha egy tanár megtanulja használni a táblagépet, miközben otthon a kanapén ül, vagy munkába menet az okostelefonján olvasgatja a tweeteket, akkor elkezdi megérteni, hogyan működik a technológia. Ezután a kultúrájuk részévé válik, és nagyobb valószínűséggel akarják majd az osztályteremben is használni.