Migráció
A folyamatos háborúkból eredő súlyos halálozás ellenére Európa a modern időkben is kivándorlók forrása volt. A 15. század végi földrajzi felfedezések óta mind a “push”, mind a “pull” tényezők magyarázzák a modern közlekedés által nagymértékben felgyorsított elvándorlást. A nyomó tényezők gyakran a puszta szegénység, az üldöztetés elől való menekülés vágya vagy a gazdasági változások miatti munkahelyvesztés voltak. A húzó tényezők közé tartoztak a jobb megélhetés új lehetőségei, gyakran a máshol élő őslakosok kárára. Egész Európa részt vett ebben a hatalmas népességvándorlásban, amely hatással volt Amerika, Ausztrália, Dél-Afrika és Új-Zéland megtelepedésére és gazdasági fejlődésére. Az afrikai rabszolga-kereskedelem borzalmaiban való részvételük révén az európaiak a nem fehér népek kényszervándorlását is előidézték, amelynek óriási következményei voltak az Ó- és Újvilágban.
A 19. és 20. század folyamán nagyjából 60 millió ember hagyta el Európát a tengerentúlra; több mint a fele az Egyesült Államokban telepedett le. Északnyugat-Európa – a Brit-szigetek, Skandinávia és Németalföld – adta a kivándorlók legnagyobb részét, akik mindenekelőtt ott telepedtek le, ahol angolul beszéltek. Írország például az 1840-es évekbeli ír burgonyaéhínséget követően elvesztette lakosságának nagy részét. A közép-, kelet- és dél-európai kivándorlók később költöztek, sokan a 20. század első évtizedeiben. A nyelvi, vallási és kulturális rokonság egyértelműen megmagyarázza a migrációs mintákat; a dél-amerikai országok például jobban vonzották a spanyolokat, portugálokat és olaszokat.
A becslések szerint az 1846 és 1932 közötti kivándorlás évente 3 fővel csökkentette Európa népességének növekedési ütemét 1000 főre vetítve. Az 1913-as év jelentette a csúcsot, amikor legalább 1,5 millióan – egyharmaduk olasz és több mint egynegyedük brit – vándoroltak a tengerentúlra. Az Egyesült Államokban a későbbi beutazási korlátozások csökkentették ezt az áradatot. A 20. század végén az európai bevándorlók elsősorban Ausztráliában, Kanadában, Dél-Amerikában, Törökországban és az Egyesült Államokban kerestek új otthont.
A nagy népsűrűség ellenére számos európai ország még mindig vonzza a más kontinensekről érkező bevándorlókat, különösen a gazdasági lehetőségeket keresőket. Franciaország számos bevándorlót fogadott be Afrika frankofón országaiból, különösen Észak-Afrikából, valamint Ázsiából. Az Egyesült Királyság, amely folyamatosan szállít bevándorlókat Ausztráliába és Kanadába, és szakmunkásokat az Egyesült Államokba, szintén vonzotta a tengerentúli bevándorlókat, különösen a Nemzetközösség állampolgárait. Németország is nagyszámú bevándorlót vonzott, különösen Törökországból. Sok újonnan érkezett bevándorlóhoz később családtagok is csatlakoznak; sokan hosszú távú lakosokká és egyre inkább állampolgárokká válnak. Így Európa önképe, miszerint inkább a vendégmunkások, mint az állandó bevándorlók helye, változóban van. Mindazonáltal idegengyűlölő incidensek, valamint jelentős politikai konfliktusok kapcsolódtak az “idegenek” olyan helyeken való tartózkodásához, amelyek egykor etnikailag homogénebbek voltak.
A kontinensen belül mindig is volt némi népességmobilitás; ez az őskorban magas volt, és a Római Birodalom hanyatlásának és bukásának időszakában is jelentős volt nyugaton, amikor számos törzsi csoport – különösen a németek és szlávok csoportjai – telepedtek le bizonyos régiókban, ahol sajátos nemzetekké fejlődtek. A második világháború alatt és után sok közép- és kelet-közép-európai német tért vissza Nyugat-Németországba, egyesek kényszermigránsokként. Sok kelet-európai is nyugat felé vette útját, mind a hidegháború alatti kelet-nyugati határ lezárása előtt, mind a kelet-európai szovjet befolyás 1989-91-es összeomlása után.
Az EU megalakulása óta annak tagországai számos bevándorlót vonzottak mind az Unión belülről, mind máshonnan, ahogy Svájc is. A 21. század elején becslések szerint az EU lakosságának mintegy 5 százalékát tették ki a külföldi állampolgárságú lakosok. (Ezeknek a lakosoknak a többsége nem uniós országból származott.) Néhány helyen, például Luxemburgban (ahol sok munkavállaló érkezett az EU más országaiból) és Észtországban (ahol számos orosz lakos él) ez az arány lényegesen magasabb.
A 20. század végén és a 21. század elején különös figyelmet kapott az “illegális”, vagyis az illegális migráció jelensége. A migrációnak ez a formája a papírokkal nem rendelkező munkavállalóktól (például vándorárusok, gyakran nem európaiak, akik turisztikai helyeken árulnak) az emberkereskedelem áldozataiig terjed. A mobilitás egyéb szembetűnő formái Európában a városi munkások napi ingázása és a turisták egyre növekvő mozgása.
W. Gordon East Thomas M. Poulsen William H. Berentsen