A 2017 februárjában megjelent cikk frissített változata: Az oroszlánhalak kiirtása
A 90-es évek elején bekövetkezett szerencsétlen balesetek vezettek inváziójukhoz és elterjedésükhöz a Karib-tenger nagy részén és a keleti parttól északra egészen Rhode Islandig. Bár a mi hűvösebb vizeinkben nem élnek sokáig, és nem képesek túlélni a keményebb teleket (Kimball et al. 2004).
Az Atlanti-óceánban élő oroszlánhalakat invazív fajnak nevezik: olyan nem őshonos szervezet, amely behatolt egy területre, és komoly káros hatással lehet az őshonos szervezetekre, a helyi gazdaságra és az emberi egészségre. Az egyik leghírhedtebb eset a Nagy-tavak nem őshonos zebrakagyló (Dreissena polymorpha) 1988-as inváziója. Ezek súlyos problémákat okoztak az erőművekben azáltal, hogy eltömítették a csöveket, és kiirtották az őshonos kagylópopulációt is.
Az idegenhonos inváziók többsége az emberi tevékenységből és a világpiac globalizációjából ered. Egyes becslések szerint az invazív fajok okozta jelentős környezeti károk, veszteségek és az ellenük való védekezés évente átlagosan 138 milliárd dollárba kerülnek az Egyesült Államoknak, és az invazív fajok a jelenleg a veszélyeztetett fajokról szóló törvény alapján védett fajok közel felét is veszélyeztetik (NOAA).
Hogyan kerültek az oroszlánhalak egyáltalán az amerikai vizekbe?
A feltételezések szerint a probléma gyökere mindössze 6 oroszlánhal volt, amelyeket 1992-ben, az Andrew hurrikán idején véletlenül engedtek ki egy akváriumból. A genetikai kutatások alátámasztják ezt az ujjal mutogatást, de valószínű, hogy sokkal többet szándékosan engedtek szabadon “nyugdíjas” akvaristák. Mivel nincsenek természetes ellenségeik, és rendkívül magas a szaporodási rátájuk: egy nőstényből évente 2 millió ikrát raknak, nem meglepő, hogy gyorsan átvették az uralmat (NOAA).
A hideg vízhőmérséklet északon kordában tartja a számukat, de ez nem így van délen, ahol az oroszlánhalak gyorsan terjednek a dél-floridai torkolatokban, a Mexikói-öbölben és a Karib-tengerben. A tengerkutatók úgy vélik, hogy a következő öt-tíz éven belül egészen Brazíliáig eljutnak.
A Paula Whitfield és csapata által 2004-ben végzett felmérések szerint az oroszlánhalak már most is olyan nagy számban fordulnak elő, mint sok őshonos csoportoshal, és a második helyen állnak a süllő (Mycteroperca phenax) után (Whitfield et al, 2007). Ez rendkívül aggasztó, tekintettel arra a rövid időre, amely alatt ez a populációnövekedés bekövetkezhetett. Az oroszlánhalak sűrűségére vonatkozó legújabb becslések szerint a populációk továbbra is növekednek, a legmagasabb becslések szerint egyes helyeken több mint 1000 oroszlánhalat jelentenek hektáronként (NOAA).
Az oroszlánhal ma már kiterjedt földrajzi területet foglal el, és számos élőhelyen és mélységben (2-140 m) képes túlélni. Az oroszlánhalak mára megtelepedtek a Bermudákon, a Bahamákon, Kolumbiában, Kubában, a Dominikai Köztársaságban, Jamaikában, Puerto Ricóban, a Turks- és Caicos-szigeteken, valamint a Kajmán-szigeteken. Jelentettek észleléseket Belize-ből, Haitiről, az Amerikai Virgin-szigetekről, Mexikóból, valamint Arubáról, Curacaóról és Bonaire-ről is (NOAA).
Miért rossz ez?
Az oroszlánhalak falánk ragadozók, és viharral veszik be az amúgy is veszélyeztetett karibi zátonyokat. Az oroszlánhalak nem szelektív táplálkozók, és mivel az Atlanti-óceán trópusi nyugati részén gyakorlatilag nincsenek természetes ellenségeik, meghívták magukat egy mindent megehetsz tengeri büfébe. Megfigyelték, hogy az oroszlánhalak 30 perc alatt 20 apró halat fogyasztanak el, és akár saját hosszuk 2/3-át is elfogyasztják. Lenyűgöző, hogy a gyomruk egy étkezés után akár 30-szorosára is megnőhet. Mark Hixon és munkatársai (2009) megállapították, hogy egyetlen oroszlánhal mindössze 5 hét alatt 79%-kal képes csökkenteni a fiatal halak állományát.
Az Atlanti-óceán nyugati részén élő oroszlánhalak gyomortartalmából vett minták kimutatták, hogy több mint 50 különböző fajt fogyasztanak, amelyek közül sok túlhalászott és már kritikus szintre csökkent (Gupta, 2009). Tekintettel erre az extrém mértékű táplálkozásra, az oroszlánhalak kiszorítják az őshonos ragadozókat a táplálékforrásokért, valamint közvetlen ragadozással csökkentik a halállományt.
Nem csak a törékeny ökoszisztémákra nézve veszélyesek, de rendkívül fájdalmas csípést tudnak okozni az embernek, ami általában nem halálos, de eléggé megbetegítheti az embert.
Vannak-e megoldások?
Az oroszlánhal invázió kiterjedtsége miatt jelenleg az ellenőrzés az egyetlen lehetőség, mivel a meglévő oroszlánhal-populációk kiirtására tett kísérletek nem lennének kivitelezhetőek és valószínűleg sikertelenek (NOAA).
A csendes-óceáni sügérekről, cápákról és koronahalakról ismert, hogy zsákmányolják az oroszlánhalat. Az Atlanti-óceánban a csoportoshalak súlyosan túlhalászottak, és küzdenek azért, hogy betöltsék ezt a szerepet. Az első dokumentált eset a csoportoshalak ragadozásáról 2008-ban történt a Bahamákon, amikor több csoportoshalat fogtak el, amelyek gyomrában részben megemésztett oroszlánhal-maradványok voltak (Maljkovic, 2008). Emiatt és sok más okból kifolyólag a ragadozó populációkat védeni kell, és hagyni kell, hogy helyreálljanak.
Az ellenőrzés másik módszere az, amiben az emberek köztudottan jók – együk meg őket! Úgy tűnik, az oroszlánhalak ízletesek, világos, fehér és pelyhes hússal, és a bermudai Eat ‘Em to Beat ‘Em , kampány sikere után nagyon jól fogadták őket néhány előkelő New York-i, washingtoni és chicagói étteremben. A Roger Williams Egyetem, a REEF, a NOAA és az észak-karolinai Sea Grant kutatói (Morris et al, 2011) most publikáltak egy tanulmányt, amely részletesen bemutatja az oroszlánhal fogyasztásának táplálkozási előnyeit; az oroszlánhalak rendelkeznek a legmagasabb omega-3 koncentrációval kategóriájukban, és a tenyésztett tilápia, a kékúszójú tonhal, a vörös sznaptár és a sügér felett teljesítenek. Az állítás szerint “a bűntudatmentes táplálkozás tökéletes eszköze – ízletes, tápláló és környezettudatos”. Az oroszlánhal biztosan szerepel az óceánbarát tenger gyümölcseinek választási listáján. Mit szólna egy kis bolyhos rántott oroszlánhalhoz, oroszlánhal szusihoz vagy oroszlánhal ujjakhoz?
Egy talán még különlegesebb megközelítéssel próbálkoznak a hondurasi búvárok, akik megpróbálják a helyi cápákat arra nevelni, hogy megegyék az invazív oroszlánhalat (National Geographic).
A populációnövekedés jelenlegi üteme mellett ezek az intézkedések valószínűleg nem képesek helyreállítani az ökoszisztéma egyensúlyát, de remélhetőleg talán lelassítják a terjedést, és egy kis időt nyerhetnek a megoldáshoz.