Az esszé olyan irodalmi műfaj, amelyet elsősorban egy személyes és szubjektív nézőpont felvetése és védelme jellemez egy adott témában, amely a következő területekre vonatkozhat: politikai, filozófiai, vallási, sport, történelmi, társadalmi, kulturális, anélkül, hogy bármilyen elméleti keretre támaszkodna, hanem a saját vélemény közlésének vagy kifejezésének szándékára.
Általában tudományos körökben, például egyetemeken, szervezetekben, tanulmányi vagy kutatóközpontokban használják széles körben. Az “akadémiai” szövegek közül kétségtelenül azt állíthatjuk, hogy az esszé a legszabadabb, a legszemélyesebb, és nem kötődik annyira az empirikus (valóság) és szisztematikus bizonyításhoz, mint a monográfia vagy a kutatási cikk.
Noha műfajként eredete meglehetősen modern, megfelelője megtalálható a nagyon régi görög-római szónoklatokban, amelyekben Menander “a rektor” igen kiemelkedő alakja volt, aki az Epiktikus műfajról szóló értekezéseiben meg is határozta a ma esszeként ismert műfaj néhány jellemzőjét, amelyek eléggé egybeesnek ezzel a műfajjal: szabad és véletlenszerű témák; egyszerű, köznyelvi és természetes nyelvezet; szubjektív megállapítások és következtetések; olyan elemek bevezetése, mint a személyes anekdoták, idézetek vagy közmondások, amelyek élénkebb jelleget kölcsönöznek neki; és nem tart vagy tisztel előre meghatározott sorrendet, mint például egy novella. Végül az esszé is rövid, és többnyire heterogén közönségnek szól.
Ezekből nyilvánvalóan következik, hogy az esszé a hír műfajába tartozó hírekben találja meg az ellenpólusát. Egyrészt az esszében megjelenő szubjektivitás miatt, másrészt pedig azért, mert annak, aki egy esszét javasol, az a szándéka, hogy meggyőzzön és meggyőzzön, nem pedig az, hogy tájékoztasson egy kérdéses témáról.
A sajtószövegek közül talán az értelmező és a véleményműfaj áll a legközelebb az esszéhez, és mondhatjuk, hogy mindkettőből átvesz néhány jellemzőt: a véleményműfajból, mert az író nézőpontja, “az ő” véleménye erről vagy arról a központi témáról vagy témáról, amellyel az esszé foglalkozik. Az értelmező műfajból átveszi a meggyőzés szándékát olyan elemekkel, mint az összehasonlítás, a példamutatás vagy a kontraszt.
Az újságcikk, a miscellária, az episztola, a disszertáció és a dialógus többek között a didaktikai műfajok közé tartoznak, amelyek az esszé első unokatestvéreinek tekinthetők.
Az esszé a következőképpen épül fel: bevezetés, ahol a téma kerül bemutatásra a hozzá tartozó hipotézissel és tézissel együtt. Ezt követi egy olyan mondat elhangzása, amely általában a témához kapcsolódik, és az esszéíró saját szerzősége. Ezután következik a kidolgozás, ahol a tézist érvelő kifejtő modalitással mélyítik el, és végül a konklúzióban megpróbálnak elmélyülni a tézisben, megmagyarázva, hogy miért tartják fenn az elejétől fogva.
A kidolgozásban a szerzőnek a már említett különböző írói “technikák” között kell választania. Például az összehasonlításban a tárgy/téma fő jellemzőit mondja ki, másokhoz viszonyítva. Példa: a GDP (bruttó hazai termék) növekedésének összehasonlítása két vagy több ország között. A hangsúly itt valószínűleg az egyik szóban forgó ország gazdasági fejlődésén van. Egy másik technika a példamutatás, amikor a szerző az empirikus valóságból keres példákat az elméletek vagy makrovíziók alátámasztására, például a függőség és a fejlődés gazdasági elméleteit történelmi eseményeken keresztül magyarázza egy adott ország politikai és gazdasági tényeihez viszonyítva. Végül a szembeállítás nagyon hasonlít az összehasonlításhoz, bár ebben az esetben a hangsúlyt két vagy több tárgy közötti két különböző valóságra vagy jellemzőre helyezzük, például az oktatást előnyben részesítő közpolitikák megvalósítása esetében egy olyan ország valóságát vehetjük alapul, amely nagyon különbözik attól, amit az esszé központi témájában leírunk vagy amivel foglalkozunk.