Az ebonicshoz való hozzáállás némileg átalakult, ahogy a hiphop Amerika kedvenc zenéjévé vált. Még a legszigorúbb nyelvtannal is egyet kell értenie abban, hogy Kanye West “Gold Digger” című dalát standard angolul nem lenne érdemes meghallgatni. És az amerikaiak a “Breaking Bad” Jesse Pinkmanjétől kezdve Key és Peele-ig megértik, hogy nem baj, ha “hood” nyelven beszélsz, ha barátok között vagy.
Az “ax” azonban egy különleges eset. Gyakran még a feketék is ezt hozzák fel először a rossz nyelvtan példájaként. Garrard McClendon, egy fekete professzor és talkshow-moderátor könyve a következő címet viseli: “Aks or Ask: The African American Guide to Better English.”
Fekete nyelvészként számítok arra, hogy bármelyik nyilvános nyelvi előadásom után tartott kérdések során valaki megkérdezi: “Mi ez az ‘ax’?”
A nyelvész egyik válasza az lehet, hogy a történelmet idézi, rámutatva arra, hogy az óangolban a “kérdezni” szó véletlenszerűen ingadozott az asszián és az acsián között, és senki sem csodálkozott. De ez a válasz sosem elégíti ki a közönséget. Az akkor volt, ez most van, sugallják, és ma az “ax” tudatlanul hangzik. Akkor a feketék miért nem tudnak felcserélni néhány hangot, és nem mondják tovább?
Megpróbálok erre válaszolni.
Először is fontos megérteni, hogy az angol nyelvben az “ax” egy teljesen normális dolog, ami egy olyan szóval történt, mint a “ask”. Vegyük például a “hal” szót. Ez “fisk”-ként indult, ugyanazzal az -sk végződéssel, mint a “ask”. Idővel egyes helyeken az emberek a “fisk”-et “fiks”-nek kezdték mondani, míg máshol a “fisk”-et “fish”-nek kezdték mondani. Egy idő után a “hal” győzött a “fiks” felett, és itt tartunk ma. Ugyanez történt a “cefre” szóval is. Úgy kezdődött, hogy “maszk”. Később egyesek azt mondták, hogy “maks”, mások pedig azt, hogy “mash”. A “mash” győzött.
Az “ask” esetében egyesek elkezdték azt mondani, hogy “aks”, mások pedig azt, hogy “ash”. De ezúttal nem a “hamu” győzött. Ehelyett egy ideig az “aks” elég jól szerepelt. Még Chaucer is használta a Canterbury mesékben, olyan sorokban, mint ez: “Yow loveres axe I now this questioun.”
A szavak időbeli változásában a véletlen is szerepet játszik, és soha nem fogjuk megtudni, hogy az “aks” és az “ash” miért maradt alul a “ask”-el szemben. Csak annyit tudunk, hogy azok az emberek, akiknek az angolját szabványnak jelölték ki, történetesen azok közé tartoztak, akik az “aks” helyett “ask”-et mondtak – és a többi már történelem.
Az “aks”-t a továbbiakban elsősorban a tanulatlan emberek használták, köztük a szerződéses szolgák, akik mellett a fekete rabszolgák dolgoztak Amerikában, és akiktől megtanultak angolul. Tehát az “aks” éppúgy nem a “ask” “tört” formája, mint ahogy a “fish” sem a ye olde “fisk” “tört” változata. Csakhogy a “fisk” már nincs itt, hogy emlékeztessen minket arra, hogyan voltak a dolgok régen.
De még ha ezt tudjuk is, nem tudunk nem arra gondolni, hogy a standard angolnak, még ha önkényes is, standardnak kell lennie. Nem kellene-e ugyanolyan egyszerűnek lennie a “kérdezni” modern kiejtésének elsajátításának, mint egy új szlengszó elsajátításának?
Ez tehát az a pont, ahol a nyelvész kitör az “identitás” szóból. Az emberek beszédmódja kifejezi az identitásukat, mondjuk mi, nyelvészek, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy ilyen kijelentésnek véget kell vetnie a beszélgetésnek. De nem így van. Egy teljesen értelmes ember megkérdezhetné: miért ne azonosulhatnánk a megfelelő nyelvvel? Ráadásul az “identitás” szó használata szándékosnak hangoztatja a dolgot, miközben a legtöbb fekete ember “ax” felvállalása nem tudatos döntés.”
Jobb magyarázatot kell adnunk. Íme az én próbálkozásom.
Az első dolog, amit meg kell érteni, hogy a feketék számára a “fejsze” más jelentéssel bír, mint a “kérni”. A szavak több mint betűsorozatok, és az “ax” gyerekkorunkból ivódott be. Az “ax” egy olyan szó, ami kitörölhetetlenül társul nem csak a kéréssel, hanem a fekete emberek kérésével is. Ez az érzés önmagában elég erős ahhoz, hogy átvágja a tudatos döntéseket arról, hogy mi a normális vagy a megfelelő.
Az “Ax” tehát éppúgy szerves része a fekete amerikai létnek, mint a viselet, a viselkedés, a humor és a vallási gyakorlat finom aspektusai. Az “ax” egy szó formájában megjelenő evangéliumi akkord, a fekete lét egyik aspektusa – pontosan ezért van az, hogy a feketék egyszerre gúnyolódhatnak és rendszeresen használhatják is az “ax”-et, még főiskolai diplomásokként is.
Mégis semmi nem akadályozza meg, hogy az emberek az “ax”-et analfabétának hallják, ami a maga nemében kis tragédiává teszi a szót. Amikor egy fekete beszélő a legkényelmesebb, a legbeszédesebb, a leginkább önmaga – pontosan akkor valószínű, hogy becsúszik egy “ax” a “kérd” helyett. Azonnal tudatlanul hangzik minden nem fekete ember számára, aki hallja őt, nem is beszélve jó néhány fekete számára.
Mégis remélem, hogy az én kis hozzájárulásom a tengelypárti irodalomhoz talán segít néhányunknak abban, hogy másképp halljuk az “ax”-et. Az egyszerű tény az, hogy mivel az “ax” a feketeség, túlélte és túl fogja élni.”
John McWhorter nyelvészetet, amerikanisztikát és nyugati civilizációt tanít a Columbia Egyetemen. Következő könyve, a The Language Hoax: Why the World Looks the Same in any Language,” című könyve áprilisban jelenik meg.