Az alkalmazott etikát megkülönböztetjük a normatív etikától, amely a helyes és helytelen viselkedés normáival foglalkozik, és a meta-etikától, amely az etikai tulajdonságok, kijelentések, attitűdök és ítéletek természetével foglalkozik.
Míg az etika e három területe látszólag elkülönül egymástól, mégis összefüggnek egymással. Az alkalmazott etikai megközelítés alkalmazása gyakran támaszkodik bizonyos normatív etikai elméletekre, mint például a következőkre:
- Az utilitarizmus, ahol a különböző politikák gyakorlati következményeit abból a feltételezésből kiindulva értékelik, hogy az a politika lesz a helyes, amely a legnagyobb boldogságot eredményezi. Ennek az elméletnek a fő fejlesztői Jeremy Bentham és John Stuart Mill voltak, akik különbséget tettek a cselekedet és a szabály utilitarista erkölcs között. A későbbi fejlesztések is kiigazították az elméletet, leginkább Henry Sidgwick, aki bevezette a motívum vagy szándék gondolatát az erkölcsbe, és Peter Singer, aki bevezette a preferencia gondolatát az erkölcsi döntéshozatalba.
- Deontológiai etika, a “szabályokon” alapuló elképzelések, azaz, hogy a tényleges következményektől függetlenül kötelező a “helyes” cselekvés végrehajtása (megtestesítője Immanuel Kant kategorikus imperatívusz fogalma, amely Kant kötelességen alapuló etikai elméletének központja volt). Egy másik kulcsfontosságú deontológiai elmélet a természetjog, amelyet Aquinói Tamás dolgozott ki nagymértékben, és a katolikus egyház erkölcstanának fontos részét képezi.
- Az erényetika, amely Arisztotelész és Konfuciusz elképzeléseiből származik, és amely azt állítja, hogy a megfelelő “erényes” cselekvő által választott cselekvés lesz a helyes.
Néha ezek a normatív etikai elméletek ütköznek, ami kihívást jelent a valós etikai dilemmák megoldása során. Az egyik megközelítés, amely megpróbálja áthidalni a deontológia és az utilitarizmus közötti lehetetlennek tűnő szakadékot (amelynek a szakadékot az abszolút és a relativista erkölcsi nézet ellentétes felfogása okozza), az esetalapú érvelés, más néven a kazuisztika. A kazuisztika nem az elméletből indul ki, hanem egy valós és konkrét eset közvetlen tényeiből. Bár a kazuisztika felhasználja az etikai elméletet, nem tekinti az etikai elméletet az erkölcsi érvelés legfontosabb jellemzőjének. A kazuisták, mint Albert Jonsen és Stephen Toulmin (The Abuse of Casuistry 1988), megkérdőjelezik az alkalmazott etika hagyományos paradigmáját. Ahelyett, hogy az elméletből indulnának ki, és az elméletet alkalmaznák egy adott esetre, a kazuisták magából az adott esetből indulnak ki, majd azt kérdezik, hogy milyen erkölcsileg jelentős jellemzőket (beleértve mind az elméletet, mind a gyakorlati megfontolásokat) kellene figyelembe venni az adott esetben. Az orvosi etikai bizottságokkal kapcsolatos megfigyeléseikben Jonsen és Toulmin megjegyzi, hogy a különösen problematikus erkölcsi esetekkel kapcsolatban gyakran konszenzus alakul ki, ha a résztvevők az eset tényeire, nem pedig az ideológiára vagy az elméletre összpontosítanak. Így egy rabbi, egy katolikus pap és egy agnosztikus egyetérthet abban, hogy ebben az adott esetben a legjobb megközelítés a rendkívüli orvosi ellátás visszatartása, miközben nem értenek egyet az egyéni álláspontjukat alátámasztó indokokban. Azáltal, hogy az esetekre és nem az elméletre összpontosítanak, az erkölcsi vitában részt vevők növelik az egyetértés lehetőségét.