A Kiss Me Kate című aranykori filmet 1953-ban mutatták be, de még mindig minden idők egyik legjobb 3D-s filmje. Hollywoodnak a 3D-vel azóta van egy ki-ki-ki viszonya, mióta a médium az 1950-es években népszerűvé vált. Jelenleg megint leállt, és úgy tűnik, a színházi közönség is így gondolja. Az elmúlt néhány évben a 3D úttörője, az IMAX bejelentette, hogy visszafogja a 3D-s produkciókat, és a 3D-s jegyeladások jelentősen visszaestek. James Cameron közelgő Avatar-folytatásai újabb 3D-s újjáéledést indíthatnak el – akárcsak az első Avatar 2009-ben -, de ezt majd az idő eldönti.
A probléma egy része valószínűleg a “hamis 3D-s” filmek jelenségének tudható be. Értelemszerűen egy 3D-s projektként elképzelt és ténylegesen ebben a médiumban forgatott film jobb 3D-s film lesz, de az elmúlt évtizedben sok stúdió csak azért forgatott 2D-ben, hogy az utómunkálatok során 3D-re alakítsa át a filmet. A Clash Of The Titans 2010-es remake-je csak egy példa a hamis 3D-hóbortra, és a közönség meg tudja állapítani a minőségbeli különbséget, és – mivel a 3D-s jegyek ára magasabb – a szemérmetlen pénzbehajtásnak látja. Ezekkel a “hamis” filmekkel ellentétben a Kiss Me Kate valódi 3D-s film, és éppen ezért a médium fényes példája, még ennyi évvel a megjelenése után is.
A Csókolj meg Kate az MGM nagyvászonra adaptálta Cole Porter Broadway-musicaljét, Kathryn Grayson és Howard Keel (Dallas) főszereplésével, mint Lilli Vanessi és Fred Graham – egy civakodó, korábban házas színészpár, akik Shakespeare A cickány megzabolázása című musicaljének főszereplői. A filmet a gyakran “a 3D aranykorának” nevezett időszakban mutatták be, ami egy rövid ideig tartó időszak volt az 1950-es évek elején, amikor a stúdiók a 3D-s filmkészítéssel próbálták visszacsábítani a közönséget a mozikba a televízió megjelenése után.
Az MGM akkoriban a filmmusicalek mindent éneklő és táncoló mestere volt, de a Kiss Me Kate volt az első 3D-s musicaljük. A stúdió mindent beleadott, és olyan nagy költségvetésű technicolor látványt produkált, amilyet a rajongók az MGM-től elvártak, de a Kiss Me Kate-ben az a lenyűgöző, ahogyan a 3D-t a maga előnyére használja. Sok kortárs filmjéhez hasonlóan a filmnek is vannak giccses effektjei – például a nézők felé dobált tárgyak -, de erőssége abban rejlik, ahogyan a 3D-t arra használják, hogy a dalos-táncos számok kiemelkedjenek.
A Kiss Me Kate rendezője, George Sidney (1948-as A három testőr), operatőre, Charles Rosher és koreográfusa, Hermes Pan keményen dolgozott azon, hogy a 3D-t a lehető legjobban kihasználja, és a számok káprázatosak és poposak legyenek – hatékonyan reprodukálva a musical élőben való megtekintésének élményét. A Kiss Me Kate nem csak egy “igazi” 3D-s film, hanem egy olyan film is, amely felismeri, hogy a 3D-t leginkább olyan dolgok reprodukálására érdemes használni, amelyeket élőben kell látni – mint például egy Broadway-musical. Ez teszi a Kiss Me Kate-et az egyik legjobb 3D-s filmmé, amit Hollywood valaha készített.
