Aszimmetrikus hadviselés

Aszimmetrikus hadviselés, egy haderő által alkalmazott nem hagyományos stratégiák és taktikák, amikor a hadviselő hatalmak katonai képességei nem egyszerűen egyenlőtlenek, hanem olyan jelentősen különböznek egymástól, hogy nem tudnak azonos típusú támadásokat intézni egymás ellen.

Guerilla hadviselés, amely enyhén felfegyverzett partizánok és egy hagyományos hadsereg között zajlik, az aszimmetrikus hadviselés egyik példája. A terrorista taktikák, például az eltérítések és az öngyilkos merényletek szintén aszimmetrikusnak tekinthetők, egyrészt azért, mert általában egy kisebb, gyengébb csoport támad egy erősebbet, másrészt azért, mert a civilek elleni támadások definíció szerint egyirányú hadviselésnek minősülnek. A háború egy olyan ország között, amely képes és hajlandó nukleáris fegyvereket használni, és egy olyan ország között, amely nem képes és hajlandó erre, egy másik példa lenne az aszimmetrikus hadviselésre.

A háborúban a győzelem nem mindig a katonailag fölényben lévő erőé. Valójában a gyarmatosító hatalmak a birodalmak felemelkedése óta küzdöttek aszimmetrikus fenyegetésekkel. Az i. e. 6. században a perzsa I. Dareioszt, aki az akkor létező legnagyobb és legerősebb hadsereg élén állt, a szkíták fékezték meg, akik kisebb, de sokkal mozgékonyabb haderővel rendelkeztek. Hérodotosz története IV. könyvének beszámolója szerint a szkíták visszavonultak a perzsa hadsereg fő része elől, mélyebbre vonva azt a szkíta területre, hogy aztán halálos lovas támadásokat indítsanak a perzsa táborok ellen. Dareiosz kénytelen volt visszavonulni, és a szkíták kezében hagyta a Dunán túli területek parancsnokságát.

A modern korban a fejlődő országokban harcoló nyugati hatalmakat a hagyományos katonai erő tekintetében fennálló hatalmas aszimmetriák ellenére a helyi erők néha legyőzték. A gyarmatosító hatalmak kénytelenek voltak kivonulni Algériából, Indokínából és más területekről, nem feltétlenül a csatában elszenvedett vereség, hanem a háború fenntartására irányuló akaratuk hiánya miatt. Vietnamban az 1954-es Dien Bien Phu-i csatában elszenvedett megsemmisítő vereség a francia hadsereg akaratát gyengítette, és mintegy két évtizedes amerikai részvétel után a vietnami háborúban az otthoni társadalmi és politikai környezet arra kényszerítette az Egyesült Államokat, hogy elismerje a vereséget és kivonja erőit. A gyarmatosított országokban a felkelőknek gyakran nem kellett legyőzniük az olykor régóta fennálló gyarmatosítót, csupán rá kellett venniük, hogy vonuljon ki a térségből. A hatalom és az akarat aszimmetriái egyaránt működtek: a gyarmatosító hatalmak felsőbbrendű katonai erőforrásokkal rendelkeztek, de néha vonakodtak vagy képtelenek voltak azokat bevetni.

Az aszimmetrikus taktika értéke a gerillaharcban mutatkozik meg a legvilágosabban – a gerilla ugyanis spanyolul “kis háborút” jelent. A gerillaharcosok általában kevesebben vannak, és kevesebb és kevésbé erős fegyverrel rendelkeznek, mint az ellenfél. A gerillataktikák közé tartozik a rajtaütés, a nyílt harc elkerülése, a kommunikációs vonalak elvágása és általában az ellenség zaklatása. A gerillaharcot a történelem során mindig is gyakorolták, és magában foglalja mind az ellenséges hadsereg hátországa ellen végrehajtott katonai műveleteket, mind a helyi lakosság által a megszálló erők ellen végrehajtott műveleteket. A gerillaharcos célja az ellenségnek a háború folytatásával járó költségek viseléséhez szükséges akaratának eróziója. Henry Kissinger megjegyezte, hogy “a gerilla akkor győz, ha nem veszít. A hagyományos hadsereg veszít, ha nem nyer.”

A gerillaharcosok, bár általában kisebb erőt gyakorolnak, különösen városi területeken félelmetes ellenfelei lehetnek a hagyományos hadseregnek. A gerillaharcosok jellemzően nem laknak nagy, jól kiépített bázisokon, ami lehetetlenné teszi, hogy az ellenség kihasználja az olyan technológiai előnyöket, mint a légi bombázás a személyzet és az infrastruktúra megsemmisítésére. Ha a gerillák városi területen vannak, ellenfeleik nem használhatnak erős hagyományos fegyvereket, hacsak nem hajlandóak nagyszámú civil áldozatot okozni, és nem kockáztatják a gerillák népszerűségének növekedését. A kis gerilla- vagy felkelőcsoportok általában kevésbé hierarchikusak is, ami azt jelenti, hogy egy erőt nem lehet semlegesíteni egy maroknyi vezető elfogásával vagy halálával.

A csoportok, amelyek sem katonai, sem politikai értelemben nem képesek átvenni a hatalmat, egy állam belsejében terrortámadásokhoz folyamodhatnak. A városokban elkövetett terrortámadások nagyobb médiavisszhangot kapnak, mint a vidéki területeken elkövetettek; az autóbombák, a merényletek és a zsúfolt nyilvános helyeken hagyott bombák a városi terrorizmus gyakori taktikái. Amíg az állam fennmaradása nincs veszélyben, a megtámadott nemzet politikailag képtelen lehet arra, hogy teljes katonai erejét bevethesse, és így kénytelen lehet korlátozott háborút vívni, miközben a terroristák teljes háborúra kötelezik el magukat és erőforrásaikat. A terrorista csoportok hajlandóak olyan taktikákra támaszkodni, amelyeket az általuk megtámadott államok nem valószínű, vagy nem hajlandóak alkalmazni, mint például az öngyilkos merényletek vagy a civilek elleni támadások.