Attól, hogy valami legális, még nem lesz etikus. Azt gondolhatnánk, hogy ez nyilvánvaló, de nem az, amit az is bizonyít, hogy egy volt diákom nemrég azt mondta nekem, hogy a pénzügy professzora kifejezetten azt mondta neki, hogy ha valami legális, az etikus… pont. Persze a diák – az én diákom – jobban tudta, és szemforgatva mesélte el nekem a történetet.
Fogalmazzuk meg tehát kifejezetten az ügyet, és magyarázzuk el, miért nem a jogszerűség határozza meg az etikát.
Előbb néhány ellenpélda felsorolásával haladhatunk:
- A hazugság legtöbb fajtája teljesen legális, de a hazugságot általában etikátlannak tartják;
- Az ígéretek megszegése általában legális, de széles körben etikátlannak tartják;
- A férj vagy feleség, barát vagy barátnő megcsalása legális, de etikátlan, bár az ellene szóló szabályt talán jobban tiszteletben tartják, ha megszegik;
- …és így tovább.
Ha tehát azt akarjuk állítani, hogy ami törvényes, az etikus is, akkor rengeteg golyóba kell harapnunk, és etikusnak kell elfogadnunk egy csomó olyan viselkedést, amit nagy valószínűséggel nem akarunk elfogadni.”
Az is lehet persze, hogy az említett pénzügyprofesszor egyáltalán nem az etika és a jog kapcsolatáról tett általános állítást, hanem a versenyszférák etikai normáiról akart finomabban beszélni. Végtére is, az etikai szabályok másképp érvényesülnek a versengő helyzetekben, és jól lehet érvelni azzal, hogy a kereskedelem erősen szabályozott világában a vállalkozásoknak jogosnak kell érezniük, hogy bármilyen stratégiához hozzásegítsék magukat, amit nem tiltanak kifejezetten.
De ez az érvelés a legjobb esetben is hiányos, és nyitva hagy egy másik érvelési irányt, amely még a versenyszférában is érvényes, és amelynek valóban karót kellene döfnie a “jogi = etikai” ostobaságok szívébe.
A végső cáfolat a pénzügyprofesszor érvelésének rejtett körkörösségében rejlik, amelyre rávilágíthatunk, ha megvizsgáljuk azt a folyamatot, amelynek során valamit illegálissá tesznek.
Gondoljuk meg: milyen általános alapon tesznek valamit illegálissá? Tegyük félre azokat az eseteket, amikor a gátlástalan törvényhozók csak azért hoznak törvényeket, hogy saját maguknak vagy a barátaiknak kedvezzenek. A törvényhozás minden legitim esetében a törvénynek mindig erkölcsi célja van – általában vagy az emberek életének jobbá és biztonságosabbá tétele (pl. a biztonsági övre vonatkozó törvények), vagy valamilyen fontos jog védelme (pl. az élelmiszerek címkézésére vonatkozó törvények).
De ha a fent említett pénzügyprofesszornak igaza lenne, akkor nem lenne lehetőség arra, hogy bármilyen új törvénynek erkölcsi indoklást találjunk. Hiszen szerinte, ha egy viselkedés (jelenleg) legális, akkor (jelenleg) etikailag rendben van. Milyen alapon lehetne valaha is új törvényeket elfogadni? Etikai alapon biztosan nem, mert a hipotézis szerint, ha valami jelenleg legális, akkor etikailag is rendben kell lennie. Mi van akkor, ha felfedeznek egy szörnyű új mérget, amelynek ipari felhasználása jelentős kockázatot jelentene a munkavállalókra vagy a fogyasztókra nézve? Be kellene tiltani? A pénzügyprofesszor szerint nem lehet. Elvégre a használata legális, tehát etikusnak kell lennie; és ha etikus, akkor nem lehet illegálissá tenni.
Mindenki, aki azt mondja, vagy csak sugallja, hogy ami legális, az etikus is, az valószínűleg öncélú racionalizálásba bocsátkozik. Ha ez a gondolat a magánszférában merül fel, akkor valószínűleg valaki megpróbál igazolni valamilyen nyereséges viselkedést, ami etikátlan, de még nem illegális. Amikor ugyanez a gondolat akadémiai körökben merül fel, valószínűbb, hogy az önérdek, amit meg akarnak őrizni, a saját érdekük, hogy elkerüljék azt a kemény munkát, hogy kitalálják, mely üzleti magatartások etikátlanok és miért.
(Lásd még a Concise Encyclopedia of Business Ethics (Az üzleti etika tömör enciklopédiája) című könyv jogról szóló bejegyzését.)