Ősi történelemSzerkesztés
Al-Ahsa már az őskor óta lakott, köszönhetően a vízbőségnek az egyébként száraz régióban. A régió oázisaiban évezredek óta természetes édesvizű források törnek a felszínre, ami már az őskor óta ösztönözte az emberi lakhatást és a mezőgazdasági törekvéseket (különösen a datolyapálma-termesztést).
Az oázisvidék és a Hajar (más néven Hagar, Haǧar) név kifejezetten az ókori közel-keleti Agarum toponimussal állhat kapcsolatban, amelyet a dilmunita feliratok a főistenségük, Inzak eredeti lakóhelyeként említenek. Ha ez így van, akkor Agarum valószínűleg a Bahreinnel szemben lévő szárazföldi Arábiára utalt. A hipotézis szerint a dilmun civilizáció a kelet-arábiai oázisokból indult, de később Bahrein szigetére települt át. Ez az értelmezés azonban nem kritikátlan, és más források Agarumot Failaka szigetére helyezik.
Iszlám időkSzerkesztés
Kelet-Arábiát a 7. században hódította meg a kialakulóban lévő Rashidun Kalifátus. Később az Omajjádok és az Abbászidák örökölték. Kr. u. 899-ben a régió a kármati vezető, Abu Tahir al-Jannabi irányítása alá került, és függetlennek nyilvánították a bagdadi Abbászida Kalifátustól. Fővárosa a mai Hofuf közelében lévő al-Mu’miniya volt. Körülbelül 1000-re Al-Hasa a világ 9. legnagyobb városa lett, amely 100 000 lakost támogatott. 1077-ben az Ujunidák megdöntötték Al-Ahsa kármati államát. Al-Ahsa ezt követően az Usfuridák Bahrani-dinasztiájának uralma alá került, majd rokonaik, a Dzsabridák következtek, akik a régió egyik legfélelmetesebb hatalmává váltak, és visszafoglalták a Bahrein-szigeteket a Hormuzi hercegektől. Bahrein utolsó dzsabrid uralkodója Muqrin ibn Zamil volt.
1521-ben a Portugál Birodalom meghódította az Awal-szigeteket (a mai Bahrein részét képező szigeteket) a dzsabrid uralkodótól, Muqrin ibn Zamiltól, aki erősen elesett a csatában. A dzsabridák az oszmánokkal és törzsi szövetségeseikkel, a Muntafiqokkal szemben igyekeztek megtartani pozíciójukat a szárazföldön. 1550-ben Al-Ahsa és a közeli Qatif az Oszmán Birodalom fennhatósága alá került I. Szulejmán szultánnal. 1550-ben Al-Ahsa névlegesen Lahsa Eyaletje volt az oszmán közigazgatási rendszerben, és általában a Porte vazallusa volt. Később Qatifot elvesztették a portugálok.
Az oszmánokat 1670-ben kiűzték Al-Ahsa-ból, és a régió a Banu Khalid törzs főnökeinek uralma alá került.
Al-Ahsa, Qatiffal együtt, 1795-ben a Diriyahi Wahhabista Emirátushoz került, de 1818-ban az egyiptomi Muhammad Ali által elrendelt invázióval visszatért az oszmán ellenőrzés alá. A Banu Khalidokat ismét a régió urává tették, de 1830-ban a Nejdi Emirátus visszafoglalta a régiót.
A közvetlen oszmán uralmat 1871-ben állították vissza, és Al-Ahsa először Bagdad Vilayet, majd 1875-ben Bagdad alárendeltségébe, Bászra Vilayetbe került. 1913-ban Ibn Szaúd, a modern Szaúd-Arábia alapítója Al-Ahszát és Katifot Najd tartományához csatolta.
Szaúd függetlenségSzerkesztés
1922. december 2-án Percy Cox hivatalosan értesítette Kuvait emírjét, Ahmad Al-Szabah sejket, hogy Kuvait határait módosították. Az év elején John More őrnagy, a britek kuvaiti képviselője találkozott a szaúd-arábiai Ibn Szaúddal, hogy rendezzék a Kuvait és Najd közötti határkérdést. A találkozó eredménye az 1922-es Uqair jegyzőkönyv volt, amelyben Nagy-Britannia elismerte Ibn Szaúd szuverenitását a kuvaiti emír által követelt területek felett.
Al-Ahszát 1913-ban vették el az oszmánoktól, ezzel az al-Szaúdok ellenőrzése alá került a Perzsa-öböl partvidéke és az, ami később Szaúd-Arábia hatalmas olajtartalékává vált.