Minden hitvalló keresztény egyetért abban, hogy a keresztény vezetőnek szolgáló vezetőnek kell lennie. Jézus nem is lehetne egyértelműbb:

“A pogányok királyai uralmat gyakorolnak felettük, és a felettük hatalmon lévőket jótevőknek nevezik. De nem így van ez veletek. Inkább a legnagyobb legyen köztetek olyan, mint a legfiatalabb, a vezető pedig olyan, mint aki szolgál”. (Lukács 22:25-26)

Ahol nem mindig van egyetértés, az az, hogy hogyan kell kinéznie a szolgáló vezetésnek egy adott helyzetben. Néha a szolgáló vezetők úgymond megmossák mások lábát (János 13:1-17), máskor viszont dorgálnak (Máté 16:23), sőt fegyelmeznek (Máté 18:15-20). Néha a saját kárukon szolgálnak (1Korinthus 9:7), máskor viszont határozott felszólításokat adnak ki (1Korinthus 5:2; 11:16).”

Sáros vizekre evezünk

Más tényezők még jobban megmossák számunkra a vizet. Kezdjük azzal, hogy minden keresztény vezetőben benne lakozik a bűn, ami azt jelenti, hogy még érettségük csúcsán is hibás szolgák lesznek. Ehhez jön még az a tény, hogy a legtöbb vezető még nem érte el érettségének csúcsát. Ehhez adjuk hozzá azt a tényt, hogy minden keresztény követőnek szintén van bennünk lakozó bűn, és a legtöbbjük szintén nem érte el érettségünk csúcsát. Ehhez adjuk hozzá azt a tényt, hogy a különböző temperamentumok, tapasztalatok, adottságok és elhívások befolyásolják mind azt, ahogyan bizonyos vezetők hajlamosak szolgálni, mind azt, ahogyan bizonyos követők hajlamosak ezt a vezetést érzékelni – egy vezető őszinte szolgálatkísérletét egy őszinte követő úgy értelmezheti, hogy “uralkodni” akar rajta (2Korinthus 1:24). Aztán vannak farkasszerű, öncélú vezetők, akik, miközben megtévesztik a követőiket, egy ideig úgy tűnnek, mintha a szolgáló vezetőkhöz hasonlóan viselkednének.

“A szolgáló vezető áldozatosan keresi azok legnagyobb örömét, akiket szolgál”.

Ezért annak megállapítása, hogy egy vezető a krisztusi szolgálat szívéből cselekszik-e vagy sem, jótékony, türelmes, alázatos megkülönböztetést igényel. Ez nem egyszerű. Nincs olyan leírás, amely egyformán illik a szolgáló vezetőre. A tágabb egyház szükségletei és összefüggései hatalmasak és változatosak, és sokféle vezetőt és ajándékot igényelnek. Óvakodnunk kell saját egyedi elfogultságainktól, amikor a vezetők szívét értékeljük. Mindannyian többé-kevésbé vonzódunk bizonyos típusú vezetőkhöz, de a preferenciáink megbízhatatlan, sőt szeretet nélküli mércék lehetnek.

A szolgáló vezető jegyei

Az Újszövetség mégis arra utasít bennünket, hogy kellő gondossággal ítéljük meg egy keresztény vezető alkalmasságát (lásd például 1Timóteus 3:1-13). Milyen vonásokat keressünk egy vezetőn, amelyek arra utalnak, hogy alapvető irányultsága a krisztusi szolgalelkűség? Ez a lista korántsem teljes, de íme öt alapvető jelző:

A szolgáló vezető a Mesterének dicsőségét keresi.

És a Mestere nem a hírneve vagy a szolgálati választói köre, hanem Isten. Jézus mondta: “Aki a saját hatalmából beszél, az a maga dicsőségét keresi; aki pedig annak dicsőségét keresi, aki elküldte őt, az igaz, és nincs benne hamisság” (János 7:18). A krisztusi vezető Krisztus szolgája (Efézus 6:6), és idővel bebizonyítja, hogy Krisztushoz – és nem a nyilvános elismeréshez, a pozícióhoz vagy az anyagi biztonsághoz – fűződik elsődleges hűsége. Ebben “megesküszik a maga kárára, és nem változik meg” (Zsoltárok 15:4).

A szolgáló vezető áldozatos módon keresi azok legnagyobb örömét, akiket szolgál.

Ez nem áll ellentétben azzal, hogy Mesterének dicsőségét keresi. Jézus azt mondta: “Aki nagy akar lenni közöttetek, annak szolgátok kell lennie… ahogyan az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy szolgáljon, és hogy életét adja váltságul sokakért” (Máté 20:26, 28). Bármilyen vérmérsékletű, tehetségű, képességű vagy befolyási területű legyen is, szükséges áldozatokat hoz annak érdekében, hogy az emberek “hitben való előrehaladására és örömére” törekedjen, ami Isten nagyobb dicsőségét eredményezi (Filippi 1:25; 2:9-11).

A szolgáló vezető inkább lemond a jogairól, minthogy elhomályosítsa az evangéliumot.

“A szolgáló vezető identitása és bizalma nem a hivatásában, hanem a Krisztusában van”.

Pál ezt így fogalmazta meg: “Mindenkinek szolgájává tettem magam, hogy minél többet nyerjek meg közülük” (1Korinthus 9:19). Mit jelentett ez számára? Azt jelentette, hogy néha tartózkodott bizonyos ételektől és italoktól, vagy megtagadta az anyagi támogatást azoktól, akiket szolgált, vagy saját kezűleg dolgozott, hogy eltartsa magát, vagy éhezett, vagy rosszul öltözött, vagy megverték, vagy hajléktalan volt, vagy elviselte a gyülekezeten belüli és kívüli tiszteletlenséget (1Kor 4:11-13; 9:4-7). És úgy döntött, hogy nem házasodik meg (1Korinthus 9:5). Mindezt azelőtt, hogy mártírhalált halt volna. Lehet, hogy Pál szolgai mércéje rendkívül magasra volt téve, de minden szolgai vezető feladja a jogait, ha úgy gondolja, hogy ennek eredményeképpen többen megnyerhetők Krisztusnak.

A szolgáló vezetőt nem foglalkoztatja a személyes láthatóság és elismerés.

Keresztelő Jánoshoz hasonlóan a szolgáló vezető “a vőlegény barátjának” (János 3:29) tekinti magát, és nem a saját szerepének láthatósága foglalkoztatja. A kevésbé látható szerepet betöltőket nem tekinti kevésbé jelentősnek, és a láthatóbb szerepeket sem áhítja jelentősebbnek (1Korinthus 12:12-26). Arra törekszik, hogy a kapott szerepet a lehető legjobban kezelje, és a szerepfeladatokat örömmel bízza Istenre (János 3:27).

A szolgáló vezető előre látja és kegyesen elfogadja a fogyatkozásának idejét.

Minden vezető csak egy ideig szolgál. Néhány időszak hosszú, néhány rövid; néhány bőséges, néhány sovány; néhányat feljegyeznek és felidéznek, a legtöbbet nem. De minden évszak véget ér. Amikor Keresztelő János felismerte, hogy az ő időszaka véget ért, így szólt: “Ezért most már teljes az én örömöm. Neki növekednie kell, nekem pedig fogynom” (János 3:29-30).

Néha egy vezető ismeri fel elsőként az idénye végét, néha mások ismerik fel előbb, és néha Isten hagyja, hogy egy idény igazságtalanul véget érjen olyan célokból, amelyeket a vezető akkor még nem érthet. De egy szolgáló vezető kegyesen feladja szerepét Krisztus ügyének javára, mert identitása és bizalma nem a hivatásában, hanem Krisztusában van.

Légy kegyelmes a vezetőiddel

Egyetlen földi keresztény vezető sem tökéletes megtestesítője a szolgálatkészség ezen öt alapvető jegyének. Egyedül Jézus viseli ezt a megkülönböztetést. Vezetőink túlnyomó többsége tökéletlen szolga, aki megpróbál hűséges lenni.

Az egyik legnagyobb ajándék, amit a vezetőinknek adhatunk, tehát 1) a kifejezett bátorításunk, amikor e kegyelmek bármelyikét látjuk bennük (oldjuk el a nyelvünket), 2) a csendes türelmünk a botladozásaikkal kapcsolatban (tartsuk vissza a nyelvünket), és 3) a jótékony ítéletünk és kegyes visszajelzésünk a kérdéseket és aggályokat felvető döntésekkel kapcsolatban (fékezzük meg a nyelvünket). És mindhárom ugyanolyan könnyen alkalmazható, amikor a vezetőinkről beszélünk, mint amikor hozzájuk szólunk.

“Vezetőink túlnyomó többsége tökéletlen szolga, aki megpróbál hűséges lenni”.

Ha egy vezetőnek segítségre van szüksége ahhoz, hogy felismerje az időszakának végét, hűséges barátai hozzanak szeretetteljes, kegyes, szelíd és türelmes bátorítást, és ha szükséges, dorgálást.

De néha, mint Diotrefész (3Jn 9), egy vezető bűnös hibái túlságosan károsak, vagy mint Júdás (Lk 6,16), farkasnak bizonyulnak. Ilyenkor a kegyelmes válasz úgy néz ki, hogy a megfelelő, istenfélő, érett követők vállalják a szolgai kezdeményezést a dorgálásra (Máté 16:23), sőt a fegyelmezésre (Máté 18:15-20). Azért fogjuk tudni, hogy elértük ezt a pontot, mert egy megfigyelési időszak után világossá válik, hogy ez az öt jegy feltűnően hiányzik az adott vezetőből.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.