A Republikánus Pártnak szüksége van a liberális értékekre

A liberális szó egyike volt a vietnami korszak számos áldozatának.

Egy generációval korábban az amerikaiak versenyeztek a kifejezés birtoklásáért. Az olyan New Deal-ellenes republikánusok, mint Robert Taft szenátor, azt állították, hogy ők, és nem az ellenfeleik az “igazi liberálisok”. Herbert Hoover volt elnök a történelmi liberális kifejezést részesítette előnyben.

A hatvanas és hetvenes évek társadalmi zűrzavarai elszakították a liberális pozitív asszociációit, és ezzel segítettek megváltani a konzervativizmust attól a lejáratástól, amelyet a nagy gazdasági világválság idején szerzett. 1985-ben Jonathan Rieder, aki akkoriban szociológus volt a Yale-en, szemléletesen leírta egy középosztálybeli brooklyni negyed politikai fejlődését, ahol élt:

1960 óta a canarsie-i zsidók és olaszok megszépítették és módosították a liberalizmus jelentését, a pazarlással, gerinctelenséggel, rosszindulattal, mazochizmussal, elitizmussal, fantáziával, anarchiával, idealizmussal, puhasággal, felelőtlenséggel és szentségtöréssel társítva azt. A konzervatív kifejezés a pragmatizmus, a jellem, a kölcsönösség, az őszinteség, a sztoicizmus, a férfiasság, a realizmus, a keménység, a bosszúállás, a szigorúság és a felelősségvállalás konnotációit nyerte el. 1994-ben Mario Cuomo New York-i kormányzó, egy demokrata elvesztette utolsó választását egy republikánussal szemben, aki lesújtóan támadta őt, mint “túl liberális, túl hosszú”.

Védekező reakcióként a balközép demokraták megpróbálták magukat nem liberálisnak átnevezni. A címke, amely végül érvényesült, a progresszív volt. A Kongresszusi Progresszív Caucus ma 78 főt számlál; ez a legnagyobb blokk a képviselőház demokrata oldalán. Nincs “liberális frakció.”

De furcsa dolog történik, ha a liberalizmust száműzzük a szótárunkból. Rehabilitálod az illiberalizmust. Miközben a politika azzá válik, amit Barack Obama elnök nemrég úgy jellemzett, mint “törzsek, fajok és vallások közötti ellenséges versenyt”, az illiberalizmus terjedni látszik – és nemcsak a nacionalista jobboldalon, hanem az interszekcionális baloldalon is.

A 20. század legvégének reményteljes világa – a nafta és a terjeszkedő nato világa; a World Wide Web 1.0 és a liberális intervencionizmus; a demokrácia globális terjedése olyan vezetők alatt, mint Václav Havel és Nelson Mandela – most levertnek és illuzórikusnak tűnik. Ennek a letűnt világnak a diadalmas hangulatát Francis Fukuyama foglalta össze a legjobban 1989-es “A történelem vége” című esszéjében, amelyben a liberális demokráciát az emberi ügyek végállapotának nyilvánította.

Bővebben az írótól

Ez év elején Fukuyama egy frissítést tett közzé, amelyben bevallotta, hogy tézise nem öregedett jól. A liberális demokrácia, mondta, nem felemelkedőben van. Úgy tűnik, a világ visszatér “egy olyan politikai spektrumhoz, amely egyre inkább identitáskérdések köré szerveződik, amelyek közül sokat inkább a kultúra, mint a gazdaság határoz meg.”

Kínzó tapasztalatok sorozatán keresztül jutottunk idáig. A 9/11-es támadások emlékeztettek minket arra, hogy a vallási erőszak olyan modern, mint a sugárhajtású repülőgépek. Az iraki háború lejáratta az azt viselő kormányokat és az azt szorgalmazó eliteket, ahogy én is. A 2008-as pénzügyi válság megkérdőjelezte a piacgazdaságok stabilitását; az egyoldalú fellendülés kétségbe vonta azok igazságosságát.

A 2010-es euróvaluta-válság felélesztette az európai nacionalizmust. Kína felemelkedése és Oroszország revansizmusa világszerte új reményt adott az illiberális uralkodóknak. A tömeges bevándorlás szorosabb kapcsolatba hozta a különböző etnikumokat, és nagyobb súrlódásokat szított. Az új populista mozgalmak a szabad sajtót és a független igazságszolgáltatást vették célba ellenségként. Az értelmiségiek, akik azt állították, hogy a marginalizált kisebbségek nevében beszélnek, elutasították a szólásszabadságot és a kulturális cserét.

Ebben a zord új világban a korábbi ellenfelek sok közös vonást fedeztek fel. Julian Assange jobboldali vagy baloldali? Ki tudja? És számít ez? A Brexit jobboldali vagy baloldali? Jobboldali vagy baloldali a Transz-csendes-óceáni partnerség, a nafta és a nato ellenzése? Bizalmatlanság az oltóanyagokkal szemben? Szerte a demokratikus világban ezek az álláspontok egyesítik a politikai spektrum szélsőségeseit. Donald Trump és Jeremy Corbyn, a brit Munkáspárt vezetője többé-kevésbé azonos véleményen van Ukrajnáról és Szíriáról. A kemény jobboldal és a kemény baloldal sötéten hasonló nézeteket vall a zsidókról.

A szélsőségek mélyebb filozófiai szinten is egyetértenek. Mindketten illúzióként, sőt hazugságként utasítják el a semleges elvek és személytelen folyamatok eszményét. Mindketten ragaszkodnak ahhoz, hogy a jog csak a hatalmat takarja, hogy az igazság az ideológiának van alárendelve, hogy a politika háború.

De mi van azokkal, akik nem így látják a világot?

Ha a Trump-évek elértek valami pozitívumot, akkor az az, hogy egy új generációt ráébresztettek arra, hogy értékelje a most támadott intézményi örökségek értékét: A szabad kereskedelem. Nemzetközi partnerségek. Becsületes bíróságok és elszámoltatható vezetők. Polgári jogok és polgári szabadságjogok. Magánterület a hitnek, de tudományos alapokon nyugvó közpolitika. Egy társadalombiztosítási rendszer, amely tompítja a kudarcot, és egy piacgazdaság, amely ösztönzi a sikert.

Ezek a dolgok még mindig elég sokunk egyetértését élvezik ahhoz, hogy folytathatjuk szokásos politikai nézeteltéréseinket – az egészségügyről, az adókról, az iskolák irányításáról és az utak finanszírozásáról – anélkül, hogy lerombolnánk az alkotmányos rend közös alapjait.

Az év elején Patrick J. Deneen a Notre Dame Egyetemről rövid, heves polémiát tett közzé Why Liberalism Failed. A könyv, amely az egész politikai spektrumban tiszteletre méltó figyelmet kapott, azt állította, hogy a liberalizmus nem váltotta be központi ígéreteit:

A liberális állam az élet szinte minden területének ellenőrzésére terjeszkedik, miközben a polgárok a kormányt távoli és ellenőrizhetetlen hatalomnak tekintik … könyörtelenül előreviszi a “globalizáció” projektjét. Az egyetlen jogok, amelyek ma biztosnak tűnnek, azoké, akiknek elegendő vagyonuk és pozíciójuk van ahhoz, hogy megvédjék őket … A gazdaság egy új “meritokráciának” kedvez, amely a nemzedéki öröklés révén állandósítja előnyeit … Egy politikai filozófia, amely a nagyobb egyenlőség előmozdítása, a különböző kultúrák és hitek pluralista szövevényének védelme, az emberi méltóság védelme, és természetesen a szabadság kiterjesztése érdekében indult, a gyakorlatban titáni egyenlőtlenséget teremt, uniformizációt és homogenitást kényszerít ki, elősegíti az anyagi és szellemi leépülést, és aláássa a szabadságot.

El lehet olvasni ezeket a szavakat, meg lehet érteni, hogy valaki miért hisz bennük – és mégis kategorikusan el lehet utasítani őket, mint hamisakat és veszélyeseket. A fejlett demokráciák az emberi történelem legszabadabb, legigazságosabb és legjobb társadalmait építették fel. Ezek a társadalmak sok fejlesztést igényelnek, az biztos – fokozatos, gyakorlatias reformokat, a nem szándékolt következményekre való gondos odafigyeléssel. De nem forradalmat. Nem pedig az új populisták mindent felégető fantáziáit.

“Mi a konzervativizmus?” – kérdezte Abraham Lincoln 1860-ban azoktól, akik az Egyesült Államok jelenlegi kormányának feloszlatására törekedtek. “Nem a régihez és kipróbálthoz való ragaszkodás, az új és kipróbálatlan ellenében?” Ma abban a kínos nyelvi kényszerhelyzetben találjuk magunkat, hogy a “régit és kipróbáltat” olyan emberek támogatják, akik magukat liberálisoknak nevezik – míg az “újat és kipróbálatlant” szorgalmazók magukat konzervatívoknak nevezik. “Amerika és a Nyugat valami nagyon rossz felé tart” – jövendölte a híres Trump-párti “Flight 93 Election” című 2016 szeptemberi esszé, amely szerint csak kétségbeesett intézkedésekkel remélhető az ország megmentése. A szerző, Michael Anton (aki később a Trump-kormányzatban dolgozott) a Trumpra való szavazást az orosz ruletthez hasonlította: golyót kell tenni egy revolverbe, megpörgetni a tárat, a csövet a halántékhoz nyomni, és meghúzni a ravaszt. És ezt ajánlásként értette!

A második világháború után és a hidegháborút követően elért eredmények megvédéséhez vissza kell verni a liberális demokrácia populista ellenségeit, a radikálisokat és a reakciósokat egyaránt. A politikai spektrum jobb oldalán állók számára ez a visszavágás arra kötelez, hogy szembenézzünk néhány fájdalmas igazsággal politikai otthonunkkal kapcsolatban. A Republikánus Párt szégyenletes módon behódolt a trumpizmusnak. A kilábalás nem lesz könnyű. De amíg az Egyesült Államokban megmarad az elektori kollégium, addig az országnak kétpárti rendszere lesz. Egy beszennyezett párt rehabilitálása kevésbé ijesztő, mint egy újat építeni. Ennek érdekében a republikánusok jól tennék, ha újra megtanulnák azt, amit Robert Taft és Herbert Hoover tudott az amerikai alkotmányos rend liberális alapjairól.

Egyes jobboldali gondolkodók és írók máris újraértékelik a liberális szót. A jobboldali podcasting sztár Ben Shapiro kedvezően hivatkozott a “klasszikus liberális értékekre”. Jordan B. Peterson, a baloldali szkeptikus pszichológus, aki nemrégiben a fiatal férfiak körében szerzett magának követőket, “klasszikus liberálisnak” nevezi magát, nem pedig konzervatívnak. Dave Rubin, az egyik legnépszerűbb YouTube-beszélgetős műsor házigazdája is így tesz – ő még egy klasszikus liberális pólót is forgalmaz. A republikánus házelnök, Paul Ryan azt mondta magáról: “Én tényleg inkább nevezem magam klasszikus liberálisnak, mint konzervatívnak.”

Egyelőre azonban ez a megnevezés inkább a politikai negatívumok elkerülésére szolgál – a liberalizmus mínusz Ron Paul hóbortossága! Konzervativizmus Donald Trump brutalitása nélkül!-mint egy pozitív jövőkép. Néhányan ezek közül az önjelölt klasszikus liberálisok közül értelmes észrevételeket tesznek a baloldali identitáspolitika túlkapásaival kapcsolatban. De ami a verseny megőrzését illeti az egészségügyben az Obamacare korában, a bérnövekedés serkentését a globalizált gazdaságban, valamint a Trump által taszított szövetségesek és partnerek tiszteletének visszaszerzését illeti, a jobboldali érzelmű amerikaiak között aligha kezdődtek meg gyümölcsöző beszélgetések.

Az ilyen beszélgetések a következő felismerésekkel kezdődhetnek. Először is, a Trump-elnökség nagy gyengeségeket tárt fel az amerikai kormányzatban és társadalomban. Ahogyan a Watergate-et fél évtizednyi tiszta kormányzati és piacszabályozó reform követte, úgy új politikára van szükség ahhoz, hogy semmi ehhez hasonló szégyenletes elnökség ne ismétlődjön meg. Ezeknek a politikáknak nemcsak az elhanyagolt etikai normákkal, hanem az elhanyagolt társadalmi bajokkal is foglalkozniuk kell. A szélsőséges osztály- és etnikai megosztottság lehetővé teszi a demagógokat mind a bal-, mind a jobboldalon.

Második: Amerika és legközelebbi szövetségesei már nem olyan globálisan dominánsak, mint az 1990-es években. Kína gazdasága megelőzte Japánét, mint a világ második legnagyobbja, és tovább növekszik; az indiai gazdaság hamarosan meghaladja az Egyesült Királyságét. A 21. században az Egyesült Államoknak még inkább szüksége lesz szövetségesekre és partnerekre, mint a 20. században. America First az Amerika egyedül; Amerika egyedül legyőzött Amerika.

Végezetül, az Egyesült Államok kölcsönkért a jövőtől azzal, hogy többet költ, mint amennyit adókból kap, és több éghajlatváltozást okozó gázt bocsát ki, mint amennyit elnyel. Mindkét tékozlásnak véget kell vetni, ha ez a nemzedék meg akarja tartani az Alkotmány ígéretét, hogy az utókor számára biztosítja a szabadság áldásait.

A Republikánus Párt elveszíti a demokratikus versenyben való érvényesülés képességét. Ennek a dilemmának az egyik megoldása, a Trump-megoldás, a demokrácia gyengítése, hogy egy kisebbség uralkodhasson a széthullott többség felett. A 2018-as félidős választások népszavazást kínálnak arról, hogy ez a módszer működhet-e. Ha a republikánusok elkerülik a túl súlyos veszteségeket, a párt valószínűleg folytatja a jelenlegi antidemokratikus útját. Ha azonban a veszteségek jelentősek lesznek, a párt kénytelen lehet megtalálni az utat egy befogadóbb, kevésbé plutokratikus, kevésbé teokratikus, kevésbé faji soviniszta politika felé. Egy ilyen fejlődés nem lesz könnyű, de megvalósítható, ha a mérsékelt republikánusok hajlandóak küzdeni érte.”

A hatvanas és hetvenes évek liberális republikánusai elhalványultak az érdektelenségben, mert nem voltak hajlandóak szemtől szemben kiállni az elveikért. Ahogy Mark Schmitt, a New America munkatársa írta: “Nem ideológusok voltak, hanem éppen ellenkezőleg. A párt iránti lojalitást, akár helyes, akár helytelen, más elkötelezettségeik fölé helyezték”. Barátságtalan búcsúztatója hasznos tanulságra mutat rá: Egy politikai frakciónak nem kell hatalmasnak lennie ahhoz, hogy befolyást gyakoroljon egy pártra, feltéve, hogy hatalmát a kilépéssel fenyegetve kihasználja, ha alapvető prioritásai veszélybe kerülnek.

A republikánus elnökjelölt-aspiránsok 2015-ös vitájában Bret Baier, a Fox News műsorvezetője minden jelöltet megkérdezett arról, hogy vállalja-e, hogy a győztestől függetlenül támogatja a pártot. Csak egy utasította vissza: Donald Trump. A vita után Reince Priebus, a Republikánus Nemzeti Bizottság akkori elnöke sietett megszerezni Trump aláírását egy fogadalomtatványon. Miért nem szolgáltatta ki a republikánusok egyetlen szervezett csoportja sem Trumpnak és támogatóinak a saját gyógyszerük ízét? Ha Trump nyer, mi elmegyünk. A politikában nagyon gyakran a kijárathoz legközelebb állók követelik a legnagyobb figyelmet.”

A liberális republikanizmusnak olyan reformokat kellene követelnie, amelyek megtiltják a Trump-elnökség korrupt gyakorlatait. El kellene fogadnia, hogy a kiterjesztett egészségügyi lefedettség itt van, hogy maradjon – épp ideje!!! -, majd azon kellene dolgoznia, hogy növelje a versenyt, az ösztönzőket és a tisztességes árképzést egy egyetemes rendszeren belül, hogy leküzdje azt a pazarló amerikai szokást, hogy minden más fejlett országnál több egészségügyi dollárt költenek rosszabb egészségügyi eredményekért. Költségvetési és környezeti egyensúlyra kell törekednie a kiadások csökkentésével, az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának megadóztatásával, valamint a fogyasztás nagyobb és a beruházások kisebb megadóztatásával.

Mivel a demokraták egyre nagyobb számban fordulnak balra gazdasági kérdésekben, sőt egyre inkább szocialistának vallják magukat, a pártjuk egyre inkább államosítottá és újraelosztóvá válik. Sok amerikai elutasítja ezt a megközelítést, és szükségük lesz egy olyan pártra, amely az ő meggyőződésüket képviseli. Most, amikor a populisták a Google adatainak államosításán és a Facebook közhasznúként való szabályozásán töprengenek, a liberális republikánusoknak Theodore Roosevelt hagyományát kellene követniük a monopóliummal való visszaélés korlátozásában, de a szabad vállalkozás és a magántulajdon fenntartásában.

Míg a Demokrata Párt alkalmazkodik Amerika új multietnikus demográfiájához azzal, hogy inkább a csoportidentitásra és kevésbé az egyéni lehetőségekre összpontosít, a liberális republikánusoknak ellenezniük kellene mind a faji preferenciákat, mind a faji előítéleteket. A következő republikánus elnöknek ugyanolyan örömmel kellene boldog Diwalit kívánnia az amerikaiaknak, mint boldog karácsonyt. Ezzel párhuzamosan az ország bevándorlási hullámát is úgy kellene kiigazítani, hogy stabilizálni lehessen a külföldön született népesség arányát. A sokszínűség lehet amerikai erősség, de az egység és az összetartás is.

Az iraki háborúra és a nagy recesszióra reagálva Amerika befelé fordult, még akkor is, amikor a világnak továbbra is szüksége van az Egyesült Államok vezető szerepére. Az internacionalizmusnak, a szabadkereskedelemnek és a szövetségeknek mindkét párt alapelveinek kellene lenniük. Donald Trump meggyőzte a konzervatív republikánusokat, hogy utasítsák el ezeket, de a liberális republikánusoknak pártolniuk kellene őket.

A republikánusok két politikai generáción keresztül hirdették konzervativizmusuk tisztaságát. De egy demokratikus társadalomban a konzervativizmus és a liberalizmus valójában nem ellentétek. Ezek a közös demokratikus hitvallás különböző aspektusai. Amit a konzervatívok végül is konzerválnak, az a liberális rend. Ezt az igazságot a pártpolitikai súrlódásokban könnyű figyelmen kívül hagyni. Most, a liberális veszély órájában újra meg kell erősíteni.

Ez a cikk a 2018. novemberi nyomtatott kiadásban “A liberális republikanizmus ügye” címmel jelent meg.