A Rómaiakhoz írt levél tizennegyedik fejezete érdekes irodalmi mű. Gyakran félreértik, gyakran visszaélnek vele, pedig sok tanulsággal szolgál a spirituálisan gondolkodó diák számára. Számos kérdéssel szembesít.
A szöveg a vallástörténet egy átmeneti korszakából származik, amikor sok Krisztushoz megtért ember az egyik nagy isteni rendszerből (a mózesi rendszerből) egy másikba (a keresztény korba) lépett át.
A zsidók és a pogányok eltérő vallási és kulturális háttere miatt sok olyan probléma merült fel, amely Krisztus testének egységét fenyegette. Ezért ebben a fejezetben számos olyan alapelvet fogalmazunk meg, amelyek lelkiismeretes követése segíthet ennek a robbanásveszélyes helyzetnek az enyhítésében.
Megfontolunk néhány, ebben a fejezetben áttekintett körülményt, és megjegyezzük azokat az alkalmazásokat, amelyek minden korban érvényesek. Hasznos lenne elolvasni a fejezetet, mielőtt folytatnánk ezt a cikket.
Gyengék vs. erősek
A beszéd tágabb összefüggésében az apostol szembeállítja azokat, akik “gyengék” (14:1), azokkal, akik “erősek” (15:1). A vonatkozó adatok gondos mérlegelése arra enged következtetni, hogy az erősebbek azok, akik nagyobb fokú keresztény “hittel” rendelkeznek (14:1-2, 22-23). Az erősebb hit az, amelyet a keresztény tanítás pontosabb megértése jellemez (vö. 10:17).
Az erősebb (tájékozottabb) hit például érzékeli, hogy bizonyos húsok, amelyek a mózesi gazdaság szerint formálisan “tisztátalanok” voltak (3Móz 11), többé nem tiltottak a Krisztusban élőknek. Ezek a szentek megértették, hogy bizonyos “napok”, amelyeket korábban “szentnek” tekintettek, ezentúl a krisztusi törvény értelmében nem tekinthetők annak.”
Szánalom a gyengék iránt
Az erős kereszténynek türelmet kell gyakorolnia, hogy megértse, hogy a gyengék nem érték el azt a tudásszintet, amellyel az érettebbek rendelkeznek (2-3. v.). Ezért az erősnek együttérzést és hosszútűrést kell tanúsítania, időt hagyva a gyengének, hogy növekedjen, és így elérje a megértésnek azt a szintjét, amelyen a lelkiismeretének megsértése nélkül haladhat előre Krisztusban (5-6., 13., 15-16. v.).
Egység a keresztények között
Pál nyomatékosan figyelmezteti a testvéreket, hogy legyenek egységesek olyan ügyekben, amelyek nem érintik a keresztény hit integritását, Pl, bizonyos ételek fogyasztása vagy bizonyos napok tisztelete.
Azokat, akik lelkiismeretesen tartózkodnak a “tisztátalan” húsok fogyasztásától, nem szabad elítélni. Bár ismereteik hiányosak voltak, jót akartak; és erőfeszítéseik, bár tévesek voltak, arra irányultak, hogy dicsőséget szerezzenek Istennek. Hasonlóképpen, az az ember, aki megtagadta a szombati munkát, annak ellenére, hogy ez a korlátozás megszűnt Krisztusban (Efézus 2:13ff; Kolossé 2:14-17), a legtisztább indítékkal tette ezt – hogy tisztelje Teremtőjét (6. v.).
Ezeket az őszintén vallott különbségekkel, különböző szintű ismeretekkel és a lelkiismereti érzékenység különböző fokával rendelkező keresztényeket arra intették, hogy törekedjenek a Krisztusban való egységre. Jézus ügyének és a lélek értékének kell a legfontosabbnak lennie, és sok esetben a Krisztusban élő testvéreknek hajlandónak kell lenniük engedni egymásnak ahelyett, hogy szívfájdalmat és megosztottságot okoznának.”
Ez azt jelenti, hogy az alapvető tanbeli igazságokat félre lehet tolni az eretnekeknek való megfelelés vagy az egyházban lévő minden “mániákus” megnyugtatása érdekében? Ez nem így van. E magasztos szöveg ilyen alantas szemlélete sok tekintetben önellentmondásba kényszerítené a Szentírást. Megsemmisítene minden olyan passzust, amely megköveteli a fegyelmet, és szükség esetén a közösség megszakítását azoktól, akik züllött életet folytatnak és/vagy romboló, keresztényellenes tanításokat hirdetnek.
A keresztényeknek olyan dolgokat kell követniük, amelyek békességet teremtenek; arra kell törekednünk, hogy egymást építsük, nem pedig az ellenkezőjére (19. v.). Mindezt természetesen az igazsághoz való hűség légkörében kell megvalósítani.”
A lélek értéke
Az ihletett apostol figyelmezteti Isten minden gyermekét, hogy ne legyen botránkoztató tényező, és ne álljon testvére útjába (13. v.). Nem élünk elszigetelt életet (7. v.). Amit valaki tesz, az hatással van másokra is.
Ha a keresztény érzéketlenül semmibe veszi testvére gyengeségét, tudatosan megsebzi lelkiismeretét, nem törődve az illető lelkével, és ez a gyengébb testvér “pusztulásához” vezet (15. v.), nem volt-e hiábavaló maga Krisztus munkája annak a drága léleknek az érdekében? És ki fog osztozni a felelősségben ezért a hitehagyásért?
A lelkiismeret érzékenységének megőrzése
Paul arra int, hogy amikor egy keresztény egy bizonyos cselekedethez folyamodik, “teljesen meg kell győződnie saját elméjében” (5. v.) arról, hogy amit tesz, nem sérti a lelkiismeretét. A lelkiismeret érzékeny eszköz, és az ember legértékesebb adottsága, hogy a megfelelő irányba “lökje” őt, ahogy növekszik az ismeretekben.
A lelkiismeret nem a jó és a rossz végső döntőbírája (Példabeszédek 14:12); nevelni kell. A maga helyén azonban Isten értékes ajándéka, és a kereszténynek óvakodnia kell attól, hogy megkeményedjen (vö. Efézus 4:19; 1Timóteus 4:2).
Ezért figyelmeztet Pál a fejezet végén arra, hogy ha valaki a lelkiismeretét megsértve tesz valamit (még akkor is, ha a kérdés vallási vagy etikai szempontból semleges), az bűn. Az embernek képesnek kell lennie (például a “húsevés” esetében) arra, hogy “hitből”, azaz tiszta lelkiismerettel egyen vagy igyon (23. v.). A tiszta lelkiismeret nem teszi jóvá a helytelen cselekedetet, de a megsértett lelkiismeret egy (alaptermészetét tekintve) helyes cselekedetet is helytelenné tehet az illető számára.”
A végső ítélet Istené
Semely kereszténynek nincs olyan képessége, hogy belenézzen Isten egy másik gyermekének a szívébe, és megítélje a tettei mögött álló indítékokat (1Sámuel 16:7; 1Korinthus 2:11). Ezért sok kérdésben a végső ítéletet Istenre kell bíznunk, aki mindig azt teszi, ami helyes (1Mózes 18:25). A végső elszámolásban az Úrnak tartozunk felelősséggel, nem pedig a testvéreinknek (4., 8-12., 22. v.).
Ezek alapján nem kell egész életünket a Krisztusban kevésbé tájékozott rokonaink személyes meggyőződéséhez igazítanunk. Ha ez így lenne, akkor nem lennének egyházi épületeink, nem lennének keresztelőink, nem lennének bibliaórák az Úr napján, nem lenne bibliai irodalmunk, nem lennének egyéni úrvacsoracsészéink, nem lennének teljesen támogatott prédikátoraink, nem lennének közös árvaházaink, nem lenne egyházi jótékonykodás a nem keresztények felé stb. Az évek során jó szándékú, de félrevezetett testvérek ellenezték ezeket a célszerűségeket.
Mégis, mint korábban említettük, felelősséggel tartozunk azért, hogy szándékosan ne sebezzük meg a lelküket, és ne vegyünk részt olyan nyilvános, komolytalan cselekedetekben, amelyek veszélyeztethetik más üdvösségét. Itt kényes egyensúlyról van szó, és sok bölcsességre van szükség ennek követéséhez.”
Pál példája
Pál zsidó volt a szó legfőbb értelmében. A mózesi rendszerhez való hűsége feddhetetlen volt. Miközben zsidó testvéreit az evangélium fejlettebb elemeire oktatta, elismerte a törvény ideiglenes tervét. Levelei tele vannak a törvény eltörlésének megerősítéseivel. A mózesi törvénykönyv nem nyújtott eszközt a végső megigazuláshoz. Elég csak elolvasni az érvelést több levelében (pl, Róma, Galata, Efézus, 2. Korinthusiakhoz és Kolosséhoz írt levél), hogy világos képet kapjunk e kérdéssel kapcsolatban.
És mégis a nagy apostol mindig érzékeny volt zsidó testvérei lelki szükségletei iránt, és igyekezett alkalmazkodni félreértéseikhez, amíg azok el nem jutottak az igazság gazdagabb megértéséhez.
Noha Pál tudta, hogy a körülmetélkedéshez nem kapcsolódik üdvösség (Galata 5:2, 6), mégis körülmetéltette Timóteust, prédikáló társát, akinek apja pogány volt, hogy ne legyen sértő a potenciális héber megtérők számára (ApCsel 16:3).
Tudta, hogy a templomi szertartásosságnak nincs megváltó erénye, mégis engedett a tisztulási szertartásnak, hogy enyhítse a Jeruzsálemben kialakult ingatag helyzetet (ApCsel 21:26). Ez az önzetlen cselekedet négy év börtönbe került neki (ApCsel 24:27; vö. 28:30). Az apostol nyíltan megerősítette, hogy hajlandó alárendelni magát a kisebb tudásúaknak a lelkük érdekében (1Korinthus 9:19-23). Micsoda ember!
GYakorlati alkalmazások
E cikk előző részeiben megkíséreltem ismertetni azokat az elveket, amelyeket Isten nagy apostola a Rómaiakhoz írt levél tizennegyedik fejezetében hirdetett ki. Néha azonban sokkal nehezebb feladat az isten által előírt elveket a modern világ valós élethelyzeteire alkalmazni, de az igazság érdekében spirituálisan fűszerezett, szorgalmas erőfeszítést kell tenni.
Ezzel kapcsolatban a következőt kell mondanom: túl sok esetben a keresztyén emberek nem akarják gyakorolni a személyes tanulmányozást és az egyéni elemző képességet, hogy bölcs alkalmazásokat keressenek az általuk tapasztalt feszült keresztyén kapcsolatok megoldására.
Túl gyakran előfordul, hogy a véneknek vagy egy prédikátornak akarják bemutatni helyzetük “tényeit”, hogy azok már szépen becsomagolva adjanak át egy döntést. És amikor valaki arra ösztönzi őket, hogy vegyék elő a bibliai alapelveket, és az összes érintett fél érdekeit szem előtt tartva kutassák ki az alkalmazásokat, néha ellenállnak, és időnként ki is csapnak arra, aki segíteni próbál nekik növekedni a tanulmányi szokásaikban.
Ezeken kívül nem kevesen vannak, akik egyszerűen nem tudják elviselni a rugalmasság bármilyen fokát olyan testvérek között, akikkel nem értenek tökéletesen egyet (és ki ért egyet valaha is?). Inkább készen állnak arra, hogy “felírjanak”, “megbélyegezzenek” és/vagy “kizárjanak” mindenkit, aki nem felel meg az ő mércéjüknek. A hivatásos “fejvadász” nem sokáig maradhat életben, ha nem egy áldozat nyomában van. Szomorú a helyzet, ha valaki akkor a legboldogabb, amikor egy testvért nyúz meg Krisztusban.”
De állítsunk fel egy nagyon is valóságos példát, amellyel alkalmanként jámbor keresztény testvérek szembesültek:
Egy kedves család megtért Krisztushoz egy hetednapi szektából, amelyhez évekig tartoztak, és amelyben több mint felszínesen részt vettek. Ők becsületes, elkötelezett tanulmányozói a Szentírásnak, és hamarosan megtudják, hogy Mózes törvénye a szombati kötelezettségekkel együtt ma már nem érvényes. Erről meg vannak győződve, és ezt az ügyet csodálatosan tudják érvelni.
Ezzel azonban van néhány problémájuk. Egyszerűen nem érzik jól magukat, ha szombaton kerti munkát végeznek; hosszú megszokásból inkább a Biblia tanulmányozására vagy más, elsősorban szellemi tevékenységekre tartják fenn ezt a napot. Nevetségessé kellene tenni őket, ha így döntenek? Ha a hét hetedik napján inkább nem vesznek részt labdajátékon vagy más szabadidős tevékenységen, nem kellene őket szeretni és tisztelni?
És mi van, ha az a helyzet, hogy nem tudnak jó lelkiismerettel részt venni egy gyülekezeti vacsorán valamelyik nővér sült sonkájából vagy egy sportoló tál sült harcsából? Nem lehet tisztelettel tekinteni a régóta fennálló étkezési szokásaikra, ahelyett, hogy valaki azt sugallja, milyen “butaság” az ilyen önmegtartóztatás?
A gyengék lelkiismeretének védelme sokkal nagyobb érték, mint a farizeus testvéreik érzéketlen kritikáinak lecsillapítása, akik megpróbálják kiszűrni a szúnyogokat, miközben tevék szorulnak a saját “ortodox” torkukban.
Következtetés
Az Isten segítsen mindannyiunknak, hogy belélegezzük a Róma 14. levél illatos páráját, hogy megemésszük e csodálatos elbeszélés alapelveit, és így hajlandók legyünk lemondani kicsinyes önző hajlamainkról a végső célért, a mennyben élő nagyobb népességért. A keresztény ember mottójának így kell lennie: “Megalkuvás nélküli együttérzés.”